Akkor kezdtem el verseket írni, amikor a sulimba kerültem. A pécsi Gandhi Gimnáziumban tanítottam az elmúlt kilenc évben. Ez az ország egyetlen cigány gimnáziuma. És én imádtam itt dolgozni! Sokkal több volt a gond, a munka is, a felelősség is, de amit a kölykeimtől kaptam cserébe, az messze megérte.
A cigány gyerekek érzékenyek. És indulatosak. Nagyon csinálnak mindent. Ha nem tetszik nekik valami, simán a szemedbe mondják. És észreveszik, ha nem vagy igazi, és sumákolsz. Nagyon szeretnek, nagyon utálnak. Türelmetlenek is. Mindent azonnal akarnak. És lehetőleg úgy, hogy ne kelljen érte megkínlódni. De teljes szívükkel szeretnek. A nyakadba ugranak, rád csimpaszkodnak, kérdezgetnek, be nem áll a szájuk. elképesztőek, na!
Mindent nekik köszönhetek. Tényleg. Hogy elkezdtem írni. Először verseket, aztán tavaly nyáron regényeket is. Valahogy kinyitottak. Pedig azelőtt se voltam egy zárkózott ember! Mindenemet odaadtam, és a mindennél is többet kaptam vissza tőlük. Azt hittem, ilyesmi nem létezik. Hát, tévedtem.
Tudjátok, számtalanszor előfordult, hogy ismerősök sajnálkozva kérdezték, ha hosszú idő után valahol összefutottunk: "Te szegény még mindig ott vagy? Nem sikerült máshol állást találnod?" Hm. fel se merült bennük, hogy én nem akartam máshová menni.
Az ember érdekes egy állat! Szeret rangsorolni. Mindenben. Hogy tudja, hol az ő helye a Nagy Játszmában. Nálad gazdagabb vagyok, viszont rondább is, a feleséged szebb, de az én gyerekeim okosabbak, a nyaralónk is nagyobb, viszont nekem van sörpocakom, neked meg nincs. így már világos, hol állunk egymáshoz képest.
A Gandhi Gimnáziumban tanítani nem jelent irigylésre méltó státuszt. Már ha a rangsor alapján mérünk. Ha a szerelmet mérjük, a munkánk értelmét, hogy menyit lehet adni és kapni egyszerre, akkor ez a suli abszolút a csúcs! Pedig nem tökéletes. Hajaj, de mennyire nem az! Na és? Ez talán levon a szépségéből? Nem. Akkor meg?
Ha valaha író leszek, úgy értem igazán író ember, azt tényleg a gyerekeimnek köszönhetem. Nemcsak. Persze hogy nemcsak. De ez nem is számít. Olvassátok el a verseimet, és majd meglátjátok, milyen gondolatokat ébresztett bennem ez a meló. Ne én pofázzak itt, hanem a verseim. Hajrá, essetek nekik!
Valólét
Kietlen tájakon vonszolódik a valóság.
Menekülni csak színeket álmodva lehet.
Karmazsinvörös boldogság-pacákat ken
a bizonytalan kéz,
hitsárgák, reményzöldek olvadnak
a béke táguló kékjébe.
Majdnem-élet ecsetszőrrel.
Ennyi jutott volna?
Gondolatok
Gondolatokat gombolyítok. Óriási motring az elmém,
láthatatlan szálak milliárdjaival szorosan fonódva.
Szálárnyékok rejtekéből felismerések villannak elő,
hogy gyorsan visszasimuljanak az egészbe.
Egyszerre gyorslassú gondolataim káosza mögött.
ott a mindenség nyugalma.
Elgondolt semmiségeim végtelenjei
keringenek tér és idő gátja nélkül,
hogy összesűrűsödve csodákká lényegüljenek.
Gondolataim mézgája tartja össze életem,
hát gombolyítok tovább.
Öngyász
Szóforgácsoktól remélek enyhülést.
Kitárt karokhoz pányvázom magam.
Mások fájdalmát méricskélem,
hátha betemetik kínom tengerét.
Lárvaarcom ragasztott mosolya mögött
vicsorgó düh néz farkasszemet
a kihunyó reménnyel.
És én tehetetlenül figyelem,
melyik gyűri maga alá életem.
Gyászom valódi.
De már nem tudom, mit gyászolok.
Pillan
Pillangószárny is takarhatja a Napot,
gonosz gondolatokat lebbentve szerteszét.
Butaság trágyázta önzésben megfogannak,
hogy
kényes langymelegben feledhessük a jót.
Szegény pillangók!
Választalanul
Illetlenül egyszerű, mégis megválaszolatlan
kérdéseink ott köröznek felettünk.
A válaszok sűrű csöndjébe beleragad a remény.
Milliónyi zizzenő könyvlap csak újabb kérdéseket szül.
Mindennapi történéseink pedig
a belefeledés kényelmét hordozzák.
Ennyi az élet?
A tántorgó értelemre rákényszerített születés és halál közt
öntörvényű és reménytelen keresés?
Ráncok fogságában bölcsderűs szempár
öntudatlan hordozza a feloldást:
nem érdemeljük a választ, míg kérdezni sem tudunk..
Öregkor
Öregember ül foszló karosszékben.
Arcának barázdái számvetésnyi mélyek.
Fején kalapja is rég meglassúdott már.
Zsíros karimája megtört fényű glória
abroncsát szorította homlokára.
Ráncos kezek mérik a csordogáló időt:
térd-karfa, karfa-térd.
Félbe maradt gondolatok ringanak együtt
a megtorpanó mozdulatokkal.
A szoba csordultig telt a múlt színeivel
és bábeli hangzavarával. A ritka látogatók
mégis a csöndbe süketülnek bele.
Menekülnek az öregség savanyú szagától
és a kimondhatatlantól.
Kapaszkodás
Gyermekként egy végtelennek tűnő
hegy lábánál állunk, melynek
távoli csúcsa bizonytalan ködbe vész.
Egyetlen célunk a csúcsra érni,
mert kiolthatatlan kíváncsiság hajt
a szabadság után, akármit is jelentsen a szó.
Kapaszkodunk felfelé, és minden lépés
nehezebb az előzőnél, mégsem állunk meg,
mert az út csak előttünk kanyarog.
Szemünket a földre szegezzük, és
annyira leköt minket a küszködés, hogy
a felérkezés extázisa elmarad.
A csúcson állva szemünk egyszerre befogja
a minden-ami-volt és minden-ami-lesz egységét,
míg rájövünk, nem a csúcs elérése volt a cél,
hanem maga a kapaszkodás.
Feltöltekezünk a felismeréssel, aztán elindulunk
botladozva lefelé, és a szerencsés kevesek
szívében tán örökre ott marad az érzés:
a lefelé vezető út is kapaszkodás.
Arcaink
Édes kócosan alszik mellettem a legkedvesebb kedves.
Gyűrött vonásait egy hajdan volt kisfiú simítja ki belülről.
Néhány órára a szemhéja mögé bújt előlem,
hogy odabent egy kicsit maga lehessen.
Én is aludnék már, de küzdök a kísértés ellen,
hátha ott nem nézhetem, nem szagolhatom tovább.
A visszafogott türelmetlenség kínjával várom
a pillanatot, mikor végre visszatér hozzám.
Örök kíváncsiság ég bennem, melyik arcát
látom meg félig ébren álmodó szemében.
Huncut kobold, gyengéd szerető, dédelgetésre vágyó
kisfiú. mind ott várakoznak, figyelmemre éhesen.
Az álmodások szüneteiben végre megértettem valamit,
ami felszabadít:
hogy reggelenként újjászülhetjük önmagunk.
A szabad akarat hatalmával arcainkról magunk
dönthetünk, és az élet ettől olyan érdekes.
Most már én is alhatok, hadd szüljem neki
újjá önmagam!
Kívül-belül
Néha nézőként, szemlélődve figyelhetem életem,
és azt kérdezem, ezért az adományért
áldjam, vagy átkozzam Istent?
Hihetetlen, de e képesség egyszerre áldás és átok,
általa lehetek egyszerre apró és óriás.
Egyszerre lenni kívül és belül, az maga
a gyötrelmek nélküli teljesség.
Szeretve gyűlölt kettősségem bélyegét
van, aki sajnálkozva, van, aki irigykedve nézi,
de szerencsétlen véletlenről suttognak ezek is, azok is.
Véletlenek kósza koccanásai csupán,
próbálom magamat is meggyőzni -kevés sikerrel-,
míg életem filmjének kockáit bámulom.
Isten tervében nem létezik véletlen,
az emberi önigazolás vágya szülte mentségként,
mert hinni még a hitetlenek is akarnak.
Egyszerre részt venni valamiben, és megfigyelni azt,
mindez türelmet, megértést, végül elfogadást szül.
Ezt sugározni születtem én, a parányi pöttyként is óriás.
Hát, ennyit a véletlenről!
Okfosztott öröm
Váratlan vidámság simítja el
a gyűrött elmét.
Újszülött ráncok perdülnek táncra
a szemek udvarában.
Oldott mosoly kunkorodik
a szájzug árnyaiban.
Hökkent hangok staccatójaként
buggyan ki a kuncogás.
Ne kérdezd, honnan a hirtelen jókedv?
Ne sápasszon, rosszabb lesz-e, ha múlik?
Minden kérdésed külső erőt kutat,
és eltakarja a belőled áradó fényt.
Önámítás
Szíven ütött mozdulataidnak tökéletes kiszámíthatósága,
mégis az hasított belém,
még dermesztőbb didergést okozva,
hogy cselekedeteidnek mozgatórugóját épp ily jól ismerem.
Arcod, mozdulataid, mondataid, és amiket tettél,
sőt, amiket még kiáltóbb módon nem tettél,
érthetetlen betűkként hevertek előttem oly sokáig,
míg végül egy könnyen olvasható könyv
szövegévé álltak össze.
Titokzatosságnak láttam ürességedet,
indulataid mögé igaz érzelmeket képzeltem,
és büszkén mutogattalak a világnak,
mintha az én érdemem lenne ez a képzelt jóság.
Indulataid mélyén ma már türelmetlen megnemértést látok,
ezért letaszítottalak a külön neked ácsolt piedesztálról.
De azt ostoba módon nem gondoltam, én is veled zuhanok.
Emberismeretem megkérdőjeleztetett.
Már nemcsak benned nem bízom, hanem magamban sem.
Talán jobb volt a vakság?
Érzelmeim medencéjében hol ide, hol oda loccsanva
igennel és nemmel is felelek, fogalmam sincs a válaszról.
Álmatlan hánykolódások, önigazoló suttogások a sötétben.
Bárcsakkal kezdődő mondatok reménytelensége.
Ennyi maradt mindabból,
amit örökéletű ragyogásnak képzeltem valaha.
Birtoklás
A szerelem kinek birtoklás,
kinek valami nevezhetetlenül más.
Én szeretlek, tehát neked muszáj viszontszeretned!
Minden olyan felületen dörömbölök ököllel,
ahol bebocsátást nyerhetek.
Akarlak, kellesz, hát biztos szeretlek.
Vágyam monoton dübörgésén nem jutnak át
a szánakozó suttogások.
Arcodon először hökkenet, persze én
édes döbbenetnek látom.
Egyre hangosabban mondasz nemet?
Én mindegyiket talánnak hallom.
Dühös indulattal félresöpörsz?
Viselkedésed mögött reményteljes habozást sejtek.
Kerülsz, menekülsz, bujkálsz?
Kereslek, kutatlak, találni vágylak.
Erőlködésem kínja lassan felemészt,
önámításom burkán egyre nagyobb a repedés.
A kétely gyorsan átadja magát a szégyennek.
Most már én kerüllek, szemem lesütve.
Iszonyú a koncentrikus körökben táguló tudat,
hogy a te boldogságod mit sem számított.
Csak akartalak, nem szerettelek.
Én már értem. Remélem, ha viszontszeretsz,
te is egyszer megérted majd.
Ha nem vagyok képes elengedni téged,
nem érdemellek szeretni sem.
Versvégre
A vers gondolat.
A gondolat muzsika.
A muzsika szépség.
A szépség illanó.
Mi végre hát a vers?
Hogy fájjon.
A fájdalom élet.
Az élet lehetőség.
A lehetőség maga az ember.
Hát, evégre a vers!
Álmodás
Fülledt nyáréjszakákon
támadnak az álmok.
Forróság-lepedőre
verejték-takaró borul.
Közöttük nyirkos test
keresi enyhét.
Álmot áhítva menekülve.
De az álom-folyó hűs tökélye
csak a reggelek valóságát dermeszti
reménytelen reménykedéssé.
Fénylényeg
Levelek közt csillámló napsugár
rajzolja át a föld arcát.
Érett földszag-foszlányok
ölelnek át egy magafeledt kislányt.
Két kis kéz rajzolja tovább
az árnyjáték tünékeny világát.
Csalódást nem ismerő képzelet
épít fel a semmiből valamit.
A lemenő nap sugarai rásimulnak a tájra,
és a fénypászmák lassan volttá fakulnak.
Csak egy hitét nem vesztett szempár látja:
a fény leglényege itt maradt.
Biztonságos menedék
Minden reggel fájdalmasan feszülő kontyba
csavarta élete minden nyűgét és bánatát.
Fekete fejkendője alá próbálta simítani
amit sem látni, sem láttatni nem akart.
A vasárnap reggel mindig a templom első
padjában térdepelve találta,
ahol mondvacsinált bűnöcskékért kért
a paptól és istentől feloldozást.
A miatyánkok monotóniája mögé rejtette
sem elgondolni, sem kimondani nem mert bűneit.
Újra és újra a feloldozás biztonságát választotta,
és reménykedett: egy életet leélni csak ennyit jelent.
Barátság Ha szólok, jössz, ha szólsz, jövök, nem kutatva a miértet. Képzeletben mindig egymás mellett, csöndben, közben összeér a vállunk. Zsebedbe bújva Nézlek három, tágra nyílt szememmel, Nagy levegőt veszek, tüdőmet elborítja ízed- illatod. Rásimulok a melledre, dobbansz, és én veled dobbanok. Fogság Riadt kismadárként vergődünk Ki hallja létének monoton dübörgésében, Teén Szemedbe nézve is te nézel vissza, Válladnak gödrében menedéket látok, Tíz ujjam mikor pihen mozdulatlan, Szüntelen vágy emészt, hogy veled Hogy a fecsér beszéd helyett Fehér könyörgés Leheletnyi tökély hull az égből, Számolatlan puha pehely dermed páncéllá, A természet fehér, reszkető kézzel takargatná magát. Tenyerembe hal a fehérség végtelen változatossággal, Kérdőjelek Önnön nagyszerűségembe vetett hitem Szerénységnek, önteltségnek megvan a maga pokla, Számmal számtalanszor vállaltam a tanúságtételt, Mégis eljött az idő. Végre bebizonyíthatom, Reszketeg félelemmel ingadozom valami peremén, Boldogság Boldogság, mondja mindenki, de a legtöbben Az elégedett ember határozottan előre néz, A rohanás szelétől és szíve hangos kalapálásától Hiszen éppen ezért rohan. Mikor célját eléri, gondolatban kipipál, Összegyűjt, leprésel, beragaszt, mutogat, A boldogság elérése sokkal nehezebb, Meglátja a fogatlan mosolyban a gyermeklét összes csodáját. A boldog ember is kitűz magának célokat, Szereti a csendet, a saját csendjét is. Ha ez a belső ragyogás odavonz másokat, Saját álmait éli nyitott szemmel is. Nem mondja, hogy boldog, elég tudnia.
Ha kérek, adsz, ha kérsz, adok, nem méricskélve a mennyit és miértet.
Ha csak összefutunk is, nem feledett szavaink újra puha kerekké simulnak.
hogy szívemben elég mély legyen a szent vésés.
Behunyom a két szemem, igen, látlak a benti sötétben.
Elrugaszkodom magamtól, és halkan
belső zsebedbe suhanok, én az apró és szerelmes óriás.
Érezlek, szagollak, dobogunk. csak ennyit akarok.
Csak? Ennél nem kell több. Mert nincs.
egy óriási tenyér fogságában.
Szívünk apró dobbanási
álmokat váltanának valóra,
de a körénk záruló rács-ujjak
csak a gondolatokat engedik
felröppenni.
csak teste fogoly, a lélekgondolat szabad.
arcom is a tenyered ívét áhítja.
mellkasod moraja áthatja álmom.
hajadnak hullámit szántja gondolatban.
minden gondolatomat megosszam.
igazlátásodba burkolózzam.
miriádnyi könyörgés remél meghallgatást.
rejteni próbálja a föld sebzett testét.
Lassú, szégyenlős neszezéssel fedné az emberkéz nyomát.
s a látvány feledteti a felvillanó megértést.
mankóként támogatta létem botladozásait.
biztos távolságból látszik csak: a két pokol ugyanaz.
titkon remélve, nem nyerek meghallgatást.
képzeletem szülötte acélgerincem, vagy valóság?
az igazság olyan egyszerű, helyesen cselekedni
miért olyan nehéz?
beérik az elégedettséggel is.
kitűzi a célt, és rohan.
Rohanás közben nem veszi észre a kisgyermek
fogatlan mosolyát, a sárgarigó riadt rebbenését,
sem a felhőkben testet öltött álmokat.
nem hallja a saját csendjét.
Fél ettől a csendtől, üresnek, sötétnek sejti.
Ha eszébe jut, hát még gyorsabban rohan.
majd újabb célt keres, hogy rohanhasson.
Rohan, hogy célba érhessen.
Azt hiszi, előrejut, pedig csak körbe fut.
és azt hiszi, hogy él.
Ha nem érti a különbséget, szerencsés ember.
mert belülről kell fakadnia.
A boldog ember lassan jár, közben nézelődik.
A kismadár röptében megsejti a szabadság lényegét.
A felhők magukhoz vonzzák tekintetét,
hogy együtt úszkálhassanak.
csak tudja, a célhoz vezető út a fontosabb.
Tudja, tele van érzelmekkel, gondolatokkal,
valami furcsa ragyogással.
boldogan fogadja, de sosem általuk,
csak velük és értük él.
Észrevesz, megért, elfogad, sugároz.
Ha érti a különbséget, érti a boldogság lényegét.
