Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Kép 

Akkor kezdtem el verseket írni, amikor a sulimba kerültem. A pécsi Gandhi Gimnáziumban tanítottam az elmúlt kilenc évben. Ez az ország egyetlen cigány gimnáziuma. És én imádtam itt dolgozni! Sokkal több volt a gond, a munka is, a felelősség is, de amit a kölykeimtől kaptam cserébe, az messze megérte.
A cigány gyerekek érzékenyek. És indulatosak. Nagyon csinálnak mindent. Ha nem tetszik nekik valami, simán a szemedbe mondják. És észreveszik, ha nem vagy igazi, és sumákolsz. Nagyon szeretnek, nagyon utálnak. Türelmetlenek is. Mindent azonnal akarnak. És lehetőleg úgy, hogy ne kelljen érte megkínlódni. De teljes szívükkel szeretnek. A nyakadba ugranak, rád csimpaszkodnak, kérdezgetnek, be nem áll a szájuk. elképesztőek, na!
Mindent nekik köszönhetek. Tényleg. Hogy elkezdtem írni. Először verseket, aztán tavaly nyáron regényeket is. Valahogy kinyitottak. Pedig azelőtt se voltam egy zárkózott ember! Mindenemet odaadtam, és a mindennél is többet kaptam vissza tőlük. Azt hittem, ilyesmi nem létezik. Hát, tévedtem.
Tudjátok, számtalanszor előfordult, hogy ismerősök sajnálkozva kérdezték, ha hosszú idő után valahol összefutottunk: "Te szegény még mindig ott vagy? Nem sikerült máshol állást találnod?" Hm. fel se merült bennük, hogy én nem akartam máshová menni.
Az ember érdekes egy állat! Szeret rangsorolni. Mindenben. Hogy tudja, hol az ő helye a Nagy Játszmában. Nálad gazdagabb vagyok, viszont rondább is, a feleséged szebb, de az én gyerekeim okosabbak, a nyaralónk is nagyobb, viszont nekem van sörpocakom, neked meg nincs. így már világos, hol állunk egymáshoz képest.
A Gandhi Gimnáziumban tanítani nem jelent irigylésre méltó státuszt. Már ha a rangsor alapján mérünk. Ha a szerelmet mérjük, a munkánk értelmét, hogy menyit lehet adni és kapni egyszerre, akkor ez a suli abszolút a csúcs! Pedig nem tökéletes. Hajaj, de mennyire nem az! Na és? Ez talán levon a szépségéből? Nem. Akkor meg?

Ha valaha író leszek, úgy értem igazán író ember, azt tényleg a gyerekeimnek köszönhetem. Nemcsak. Persze hogy nemcsak. De ez nem is számít. Olvassátok el a verseimet, és majd meglátjátok, milyen gondolatokat ébresztett bennem ez a meló. Ne én pofázzak itt, hanem a verseim. Hajrá, essetek nekik!

 

Valólét

Kietlen tájakon vonszolódik a valóság.
Menekülni csak színeket álmodva lehet.
Karmazsinvörös boldogság-pacákat ken
a bizonytalan kéz,
hitsárgák, reményzöldek olvadnak
a béke táguló kékjébe.

Majdnem-élet ecsetszőrrel.
Ennyi jutott volna?

 

 

Gondolatok

Gondolatokat gombolyítok. Óriási motring az elmém,
láthatatlan szálak milliárdjaival szorosan fonódva.

Szálárnyékok rejtekéből felismerések villannak elő,
hogy gyorsan visszasimuljanak az egészbe.

Egyszerre gyorslassú gondolataim káosza mögött.
ott a mindenség nyugalma.

Elgondolt semmiségeim végtelenjei
keringenek tér és idő gátja nélkül,
hogy összesűrűsödve csodákká lényegüljenek.

Gondolataim mézgája tartja össze életem,
hát gombolyítok tovább.

 

 

Öngyász

Szóforgácsoktól remélek enyhülést.
Kitárt karokhoz pányvázom magam.
Mások fájdalmát méricskélem,
hátha betemetik kínom tengerét. 

Lárvaarcom ragasztott mosolya mögött
vicsorgó düh néz farkasszemet
a kihunyó reménnyel.
És én tehetetlenül figyelem,
melyik gyűri maga alá életem.

Gyászom valódi.
         De már nem tudom, mit gyászolok.

 

 

Pillan

Pillangószárny is takarhatja a Napot,
gonosz gondolatokat lebbentve szerteszét.

Butaság trágyázta önzésben megfogannak,
hogy
kényes langymelegben feledhessük a jót.

Szegény pillangók!

 

 

Választalanul

Illetlenül egyszerű, mégis megválaszolatlan
kérdéseink ott köröznek felettünk.
A válaszok sűrű csöndjébe beleragad a remény.

Milliónyi zizzenő könyvlap csak újabb kérdéseket szül.
Mindennapi történéseink pedig
a belefeledés kényelmét hordozzák.

Ennyi az élet?

A tántorgó értelemre rákényszerített születés és halál közt
öntörvényű és reménytelen keresés?

Ráncok fogságában bölcsderűs szempár
öntudatlan hordozza a feloldást:
nem érdemeljük a választ, míg kérdezni sem tudunk..

 

 

Öregkor

Öregember ül foszló karosszékben.
Arcának barázdái számvetésnyi mélyek.
Fején kalapja is rég meglassúdott már.
Zsíros karimája megtört fényű glória
abroncsát szorította homlokára.

Ráncos kezek mérik a csordogáló időt:
térd-karfa, karfa-térd.
Félbe maradt gondolatok ringanak együtt
a megtorpanó mozdulatokkal.

A szoba csordultig telt a múlt színeivel
és bábeli hangzavarával. A ritka látogatók
mégis a csöndbe süketülnek bele.

Menekülnek az öregség savanyú szagától
és a kimondhatatlantól.

 

 

Kapaszkodás

Gyermekként egy végtelennek tűnő
hegy lábánál állunk, melynek
távoli csúcsa bizonytalan ködbe vész.

Egyetlen célunk a csúcsra érni,
mert kiolthatatlan kíváncsiság hajt
a szabadság után, akármit is jelentsen a szó.

Kapaszkodunk felfelé, és minden lépés
nehezebb az előzőnél, mégsem állunk meg,
mert az út csak előttünk kanyarog.

Szemünket a földre szegezzük, és
annyira leköt minket a küszködés, hogy
a felérkezés extázisa elmarad.

A csúcson állva szemünk egyszerre befogja
a minden-ami-volt és minden-ami-lesz egységét,
míg rájövünk, nem a csúcs elérése volt a cél,
hanem maga a kapaszkodás.

Feltöltekezünk a felismeréssel, aztán elindulunk
botladozva lefelé, és a szerencsés kevesek
szívében tán örökre ott marad az érzés:
a lefelé vezető út is kapaszkodás.

 

 

Arcaink

Édes kócosan alszik mellettem a legkedvesebb kedves.
Gyűrött vonásait egy hajdan volt kisfiú simítja ki belülről.

Néhány órára a szemhéja mögé bújt előlem,
hogy odabent egy kicsit maga lehessen.

Én is aludnék már, de küzdök a kísértés ellen,
hátha ott nem nézhetem, nem szagolhatom tovább.

A visszafogott türelmetlenség kínjával várom
a pillanatot, mikor végre visszatér hozzám.

Örök kíváncsiság ég bennem, melyik arcát
látom meg félig ébren álmodó szemében.

Huncut kobold, gyengéd szerető, dédelgetésre vágyó
kisfiú. mind ott várakoznak, figyelmemre éhesen.

Az álmodások szüneteiben végre megértettem valamit,
ami felszabadít:
hogy reggelenként újjászülhetjük önmagunk.

A szabad akarat hatalmával arcainkról magunk
dönthetünk, és az élet ettől olyan érdekes.

Most már én is alhatok, hadd szüljem neki
újjá önmagam! 

 

 

Kívül-belül

Néha nézőként, szemlélődve figyelhetem életem,
és azt kérdezem, ezért az adományért
áldjam, vagy átkozzam Istent?

Hihetetlen, de e képesség egyszerre áldás és átok,
általa lehetek egyszerre apró és óriás.
Egyszerre lenni kívül és belül, az maga
a gyötrelmek nélküli teljesség.

Szeretve gyűlölt kettősségem bélyegét
van, aki sajnálkozva, van, aki irigykedve nézi,
de szerencsétlen véletlenről suttognak ezek is, azok is.

Véletlenek kósza koccanásai csupán,
próbálom magamat is meggyőzni -kevés sikerrel-,
míg életem filmjének kockáit bámulom.

Isten tervében nem létezik véletlen,
az emberi önigazolás vágya szülte mentségként,
mert hinni még a hitetlenek is akarnak.

Egyszerre részt venni valamiben, és megfigyelni azt,
mindez türelmet, megértést, végül elfogadást szül.

Ezt sugározni születtem én, a parányi pöttyként is óriás.
Hát, ennyit a véletlenről!

 

 

Okfosztott öröm

Váratlan vidámság simítja el
a gyűrött elmét.

Újszülött ráncok perdülnek táncra
a szemek udvarában.

Oldott mosoly kunkorodik
a szájzug árnyaiban.

Hökkent hangok staccatójaként
buggyan ki a kuncogás.

Ne kérdezd, honnan a hirtelen jókedv?
Ne sápasszon, rosszabb lesz-e, ha múlik?

Minden kérdésed külső erőt kutat,
és eltakarja a belőled áradó fényt.

 

 

Önámítás

Szíven ütött mozdulataidnak tökéletes kiszámíthatósága,
mégis az hasított belém,
még dermesztőbb didergést okozva,
hogy cselekedeteidnek mozgatórugóját épp ily jól ismerem.

Arcod, mozdulataid, mondataid, és amiket tettél,
sőt, amiket még kiáltóbb módon nem tettél,
érthetetlen betűkként hevertek előttem oly sokáig,
míg végül egy könnyen olvasható könyv
szövegévé álltak össze.

Titokzatosságnak láttam ürességedet,
indulataid mögé igaz érzelmeket képzeltem,
és büszkén mutogattalak a világnak,
mintha az én érdemem lenne ez a képzelt jóság.

Indulataid mélyén ma már türelmetlen megnemértést látok,
ezért letaszítottalak a külön neked ácsolt piedesztálról.
De azt ostoba módon nem gondoltam, én is veled zuhanok.

Emberismeretem megkérdőjeleztetett.
Már nemcsak benned nem bízom, hanem magamban sem.

Talán jobb volt a vakság?

Érzelmeim medencéjében hol ide, hol oda loccsanva
igennel és nemmel is felelek, fogalmam sincs a válaszról.

Álmatlan hánykolódások, önigazoló suttogások a sötétben.
Bárcsakkal kezdődő mondatok reménytelensége.

Ennyi maradt mindabból,
amit örökéletű ragyogásnak képzeltem valaha.

 

 

Birtoklás

A szerelem kinek birtoklás,
kinek valami nevezhetetlenül más.

Én szeretlek, tehát neked muszáj viszontszeretned!
Minden olyan felületen dörömbölök ököllel,
ahol bebocsátást nyerhetek.

Akarlak, kellesz, hát biztos szeretlek.
Vágyam monoton dübörgésén nem jutnak át
a szánakozó suttogások.

Arcodon először hökkenet, persze én
édes döbbenetnek látom.

Egyre hangosabban mondasz nemet?
Én mindegyiket talánnak hallom.

Dühös indulattal félresöpörsz?
Viselkedésed mögött reményteljes habozást sejtek.

Kerülsz, menekülsz, bujkálsz?
Kereslek, kutatlak, találni vágylak.

Erőlködésem kínja lassan felemészt,
önámításom burkán egyre nagyobb a repedés.

A kétely gyorsan átadja magát a szégyennek.
Most már én kerüllek, szemem lesütve.

Iszonyú a koncentrikus körökben táguló tudat,
hogy a te boldogságod mit sem számított.

Csak akartalak, nem szerettelek.

Én már értem. Remélem, ha viszontszeretsz,
te is egyszer megérted majd.

Ha nem vagyok képes elengedni téged,
nem érdemellek szeretni sem.

 

 

Versvégre

A vers gondolat.
A gondolat muzsika.
A muzsika szépség.
A szépség illanó.

Mi végre hát a vers? 

Hogy fájjon.
A fájdalom élet.
Az élet lehetőség.
A lehetőség maga az ember.

Hát, evégre a vers!

 

 

Álmodás

Fülledt nyáréjszakákon
támadnak az álmok.
Forróság-lepedőre
verejték-takaró borul.

Közöttük nyirkos test
keresi enyhét.
Álmot áhítva menekülve.

De az álom-folyó hűs tökélye
csak a reggelek valóságát dermeszti
reménytelen reménykedéssé.

 

 

 

Fénylényeg

Levelek közt csillámló napsugár
rajzolja át a föld arcát.
Érett földszag-foszlányok
ölelnek át egy magafeledt kislányt.

Két kis kéz rajzolja tovább
az árnyjáték tünékeny világát.
Csalódást nem ismerő képzelet
épít fel a semmiből valamit.

A lemenő nap sugarai rásimulnak a tájra,
és a fénypászmák lassan volttá fakulnak.
Csak egy hitét nem vesztett szempár látja:
a fény leglényege itt maradt.

 

 

Biztonságos menedék

Minden reggel fájdalmasan feszülő kontyba
csavarta élete minden nyűgét és bánatát.
Fekete fejkendője alá próbálta simítani
amit sem látni, sem láttatni nem akart. 

A vasárnap reggel mindig a templom első
padjában térdepelve találta,
ahol mondvacsinált bűnöcskékért kért
a paptól és istentől feloldozást. 

A miatyánkok monotóniája mögé rejtette
sem elgondolni, sem kimondani nem mert bűneit.
Újra és újra a feloldozás biztonságát választotta,
és reménykedett: egy életet leélni csak ennyit jelent.

 

 

Barátság

Ha szólok, jössz, ha szólsz, jövök, nem kutatva a miértet.
Ha kérek, adsz, ha kérsz, adok, nem méricskélve a mennyit és miértet.
Ha csak összefutunk is, nem feledett szavaink újra puha kerekké simulnak.

Képzeletben mindig egymás mellett, csöndben, közben összeér a vállunk.

 

Zsebedbe bújva

Nézlek három, tágra nyílt szememmel,
hogy szívemben elég mély legyen a szent vésés.
Behunyom a két szemem, igen, látlak a benti sötétben.

Nagy levegőt veszek, tüdőmet elborítja ízed- illatod.
Elrugaszkodom magamtól, és halkan
belső zsebedbe suhanok, én az apró és szerelmes óriás.

Rásimulok a melledre, dobbansz, és én veled dobbanok.
Érezlek, szagollak, dobogunk. csak ennyit akarok.
Csak? Ennél nem kell több. Mert nincs.

 

 

Fogság

Riadt kismadárként vergődünk
egy óriási tenyér fogságában.
Szívünk apró dobbanási
álmokat váltanának valóra,
de a körénk záruló rács-ujjak
csak a gondolatokat engedik
felröppenni.

Ki hallja létének monoton dübörgésében,
csak teste fogoly, a lélekgondolat szabad.

 

 

Teén

Szemedbe nézve is te nézel vissza,
arcom is a tenyered ívét áhítja.

Válladnak gödrében menedéket látok,
mellkasod moraja áthatja álmom.

Tíz ujjam mikor pihen mozdulatlan,
 hajadnak hullámit szántja gondolatban.

Szüntelen vágy emészt, hogy veled
minden gondolatomat megosszam.

Hogy a fecsér beszéd helyett
igazlátásodba burkolózzam.

 

 

Fehér könyörgés

Leheletnyi tökély hull az égből,
miriádnyi könyörgés remél meghallgatást.

Számolatlan puha pehely dermed páncéllá,
rejteni próbálja a föld sebzett testét.

A természet fehér, reszkető kézzel takargatná magát.
Lassú, szégyenlős neszezéssel fedné az emberkéz nyomát.

Tenyerembe hal a fehérség végtelen változatossággal,
s a látvány feledteti a felvillanó megértést.

 

 

Kérdőjelek

Önnön nagyszerűségembe vetett hitem
mankóként támogatta létem botladozásait.

Szerénységnek, önteltségnek megvan a maga pokla,
biztos távolságból látszik csak: a két pokol ugyanaz.

Számmal számtalanszor vállaltam a tanúságtételt,
 titkon remélve, nem nyerek meghallgatást.

Mégis eljött az idő. Végre bebizonyíthatom,
képzeletem szülötte acélgerincem, vagy valóság?

Reszketeg félelemmel ingadozom valami peremén,
az igazság olyan egyszerű, helyesen cselekedni
miért olyan nehéz?

 

 

Boldogság

Boldogság, mondja mindenki, de a legtöbben
beérik az elégedettséggel is.

Az elégedett ember határozottan előre néz,
kitűzi a célt, és rohan.
Rohanás közben nem veszi észre a kisgyermek
fogatlan mosolyát, a sárgarigó riadt rebbenését,
sem a felhőkben testet öltött álmokat.

A rohanás szelétől és szíve hangos kalapálásától
nem hallja a saját csendjét.

Hiszen éppen ezért rohan.
Fél ettől a csendtől, üresnek, sötétnek sejti.
Ha eszébe jut, hát még gyorsabban rohan.

Mikor célját eléri, gondolatban kipipál,
majd újabb célt keres, hogy rohanhasson.
Rohan, hogy célba érhessen.
Azt hiszi, előrejut, pedig csak körbe fut.

Összegyűjt, leprésel, beragaszt, mutogat,
és azt hiszi, hogy él.
Ha nem érti a különbséget, szerencsés ember.

A boldogság elérése sokkal nehezebb,
mert belülről kell fakadnia.
A boldog ember lassan jár, közben nézelődik.

Meglátja a fogatlan mosolyban a gyermeklét összes csodáját.
A kismadár röptében megsejti a szabadság lényegét.
A felhők magukhoz vonzzák tekintetét,
hogy együtt úszkálhassanak.

A boldog ember is kitűz magának célokat,
csak tudja, a célhoz vezető út a fontosabb.

Szereti a csendet, a saját csendjét is.
Tudja, tele van érzelmekkel, gondolatokkal,
valami furcsa ragyogással.

Ha ez a belső ragyogás odavonz másokat,
boldogan fogadja, de sosem általuk,
csak velük és értük él.

Saját álmait éli nyitott szemmel is.
Észrevesz, megért, elfogad, sugároz.

Nem mondja, hogy boldog, elég tudnia.
Ha érti a különbséget, érti a boldogság lényegét.