Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Brad dögfáradt volt. Dögfáradt és boldogtalan, olyan értelmetlennek látta a létezést, mint talán még soha. Ocsmány napja volt. Órákig kínlódott Angie-vel, teljesen kiszívta az életkedvét a huzavona. Mert Angie ki akart jönni. Mert jól van. Semmi baja. A szanatóriumban nem segíthetnek rajta. Ide kellett jönnie, hogy ezt megértse. Neki nem orvosokra van szüksége, hanem egy igazi családra. És egy hűséges férfira, aki mindenben támogatja. Min-den-ben. És Brad tehet arról, hogy ide jutottak. Hogy merte őt megcsalni három éve, ráadásul egy kurvával! Őt senki nem csalhatja meg. Senki! Aztán ott volt az a modell… nem, nem, ne is tagadja Brad, ő tudja, amit tudnia kell. Igenis megcsalta őt a férfi, többször is megcsalta. És a hűtlenségei óta is hányszor kapta rajta a férfit, hogy más nőkre kacsingat? Rengetegszer. Hogy csak képzelődik? Nem igaz! Brad képtelen a hűségre! Nem ezt ígérte a férfi, amikor egymásba szerettek. Ő odaadta magát, lemondott a függetlenségéről, még gyereket is szült a szeretett férfinak, pedig soha nem akart szülni, soha nem akart ennyire függeni valakitől, mégis vállalta, és erre Brad cserbenhagyja! Nem ezt érdemelte, úgy érzi, sose fog újra megbízni benne… Csak mondta, mondta, az orvosa se tudta lelőni, Brad se tudta. Akármit is mondott neki a két férfi, nem figyelt a szavaikra. Csak a saját monológját hallotta, mint minden elkeseredett ember. Azzal nem foglalkozott, ő hányszor lépett félre, csak a másik hűtlensége lebegett a szeme előtt, a sajátja nem. Eljutott arra a szintre, ahol már a teljes szétesés elkerülése a tét, és ilyenkor csak másokat lehet hibáztatni. Ilyenkor nem egyszerűen félresöpri az ember a saját felelősségét, egyszerűen nem is látja. Nem is láthatja, hiszen nincs is, ugyebár. Ő csak egy áldozat, akit mások teljesen tönkretettek. 
 
      Annyira belehergelte magát a maga kreálta felháborodásba, a mártírpózba, sírógörcsöt kapott, a végén már sikoltozott. Le kellett fogni, hogy a doki beadhassa neki az injekciót. Aztán Brad ott ült az ágy mellett, és várta, hogy Angie felébredjen. A doki szerint jó lenne, ha ott lenne, amikor az alvó kijön a mesterséges nyugalomból. Egy nyugodt és valamelyest pihent nő talán meggyőzhető, az ő érdeke, hogy maradjon. Egy kicsit. Nem kell megmondani, hogy az orvosa szerint ez a kicsi egy hónap is lehet. Csak az első egy-két napot kell túlélni, aztán a hely légköre, a nyugalom, a biztonságtudat általában eléri, amit kell. A beteg belátja, jó itt neki. A nyugtatók is ezt suttogják a fülébe. Elpihen a lelke, lelassul, kezdi a külvilágot valami furcsa, idegen világként látni, menekülni akar az emlékeitől, és a napok elkezdenek észrevétlenül csorogni…
 
      Brad kivárta, míg a nő, akit élete párjának gondolt nem is oly rég, felébredjen. Várt, és szenvedett közben. A reménytelenségtől szenvedett. Csapdába került, és magának köszönhette. És ebből a csapdából nem szabadulhat. Nem teheti, mert már nemcsak magáért felel. Gyerekei vannak. Ez nem olyan, mint a válása volt, pedig az se volt könnyű. Innen nincs kiút. Ha van benne egy cseppnyi tisztesség, akkor nem fordíthat hátat. A gyerekek gúzsba kötötték. Ott ült az ágy mellett, a térdére könyökölve görnyedt előre, bámulta a padló erezetét, rajta a behúzott függönyön átjutó napfényvillanásokat… üresnek érezte magát. Nincs kiút. Ebből nincs. Így fogja leélni az életét. A nagy B.P. börtönben fog tengődni, miközben az egész világ irigyli. Ott van neki Angelina Johanson, a világ egyik legszebb nője, talán a legszebb, meg a rajongó nők, a csillogás, a filmek, a teljes szabadság, amit a vagyona hozott el számára, édes, fényképre kívánkozó gyerekei vannak, megkapta az oly régóta vágyott családot, mi kell még? A világ legirigyeltebb családja!
 
Ja, a fényképeken biztos. Az életben nem. Az életben sosem. És még csak nem is beszélhet róla. Részben büszkeségből. Mert képtelen bevallani, hogy elszúrta. Ugyanúgy elszúrta, mint mindenki más. És ő nem szúrhatja el, ő nem! Nem akarta, hogy sajnálják. Mi értelme volt akkor annak a rengeteg munkának, amivel elért oda, ahol van? Valamibe csak kapaszkodni kell, és Angie-be nem kapaszkodhat… Istenem, hogy lehetett ennyire vak! Olyan tulajdonságokkal ruházta fel Angie-t, amelyek nem léteztek. A vágy teljesen elvakította. Neki sincs több esze, mint a sok Playboy-t bámuló marhájának! A farka után ment, simán. Na, ez így nem egészen igaz. Angie különleges. Nagyon. De nem úgy, ahogy neki jó lenne. Olyan sok mindenben kell passzolni két embernek! És az észrevétlen apróságok a legfontosabbak. A vadító szex, a közös érdeklődés, a hasonló életfelfogás és a kihívások kergetése, mindenféle kihívásoké… ezek a végső elszámoláskor nem számítanak.
 
Az apróságok számítanak. Az egymásra mosolygás, akkor is, ha oka sincs. Főleg akkor. Hogy először a másiknak töltök vizet, és csak utána magamnak, pedig én is majd szomjan halok. Hogyha megbántom, oda tudok menni, egy idő után már oda tudok menni, és azt tudom mondani, „sajnálom”. Hogy mindent el merek mondani neki, amit még magam előtt is szégyellek, azt is, mert tudom, engem szeret, nem egy ideált. Ha szőrszál nő az orrából, nevetve megcibálom, hogy könnybe lábad tőle a szeme, aztán viszem a kisollót, és kivágom. Cukkolom közben, naná, de kivágom, mert nekem jobban kézre áll…
 
Ezek az apróságok köztük nincsenek meg. Nem is voltak. Két tökéletes ember próbálta elismerni, hogy tökéletlenek, de képtelen volt rá. Olyan régen élnek már önnön különlegességük délibábjában, hiába mondták nagy hangon, hogy az agyukra megy a tökéletesség illúziója, képtelenek voltak beismerni, hogy nem mernek tökéletlenek lenni. A világ elé mindig két tökéletes emberpéldány lépett ki. Kiszámított mosoly, makulátlan külső, magabiztos fellépés… mintha azt se tudnák, milyen a hónaljszag. Nekik olyan nincs, mert a tökéletes emberek illatosak. Nem izzadnak. Na, talán a filmekben, ha a szerep megkívánja, az illúzió kedvéért, egye fene, de a világ előtt nem. Sosem. Így nem lehet élni. A test hegeit el lehet fedni púderral, a lélekét nem. Ebbe bele lehet dögleni, ha kiderül. És Brad számára már rég kiderült, hogy mindketten tele vannak hegekkel. Elég hamar rájött, hogy bajban vannak, és a szex nem old meg semmit, de Angie akkor már terhes volt. Készülődött a világra a tökéletes család. Készülődött a világra a tökéletes család illúziója…
 
Megvárta, míg Angie felébred, beszélgettek, elfogadták egymás bocsánatkérését, miközben tudták, nem hisznek a szavak őszinteségében. Nem hazudtak. Túléltek. Hogy elodázzanak egy döntést, amelyet a lelkükben már mind a ketten meghoztak. Feladták. Mind a ketten. És tudták is, hogy már egyikük se hisz a kapcsolatukban, de nem mondták. Nem hazudtak. Túléltek. Brad kiment az épületből, Angie maradt. Sikerült túlélniük megint.
 
 
 
 
Brad este fél kilenc körül ért George házához. Amikor Angie aludt, felhívta a barátját, hogy nem kell elfoglaltságot hazudniuk neki, meglett az elfoglaltság, annyira, hogy nem is ér vissza vacsorára. Hogy nem baj, mert úgyis mesélés lesz? Jó. Igyekszik a mesélés előtt befutni, hogy utána rögtön felpakolhassa a srácokat. Ha nem sikerülne, George le tudja őket fektetni? Nem, nem izgul. És siet, ahogy tud. És sajnálja.
 
      Volt kulcsa a házhoz, beengedte magát, ha a gyerekek már elaludtak, ne zavarja fel őket. Úgy ment fel az emeletre, kapaszkodnia kellett. Szinte tolta magát felfelé. Öregnek érezte magát. A boldogtalanság öregít. Remélte, a srácok már alszanak. Nyugalomra vágyott. Lerogy az egyik vendégszoba ágyára, és nem is kel fel többé. Sajnálta magát. És nem utálta magát érte, ahogy régen. Ment felfelé, lassan, öregesen, aztán nevetést hallott. Kacagást, szívből jövőt, fényeset, mintha világosabb lett volna tőle az emeleti folyosó. Halkan odament a szobához, ahonnan a váratlan hangokat hallotta. Már a srácok is nevettek. Belesett. Nem értette, miért nem megy be, de nem ment be, csak belesett.
 
 
 
Az ágyon ott ült Carmi, az arca csupa élet, csupa ragyogás, egészen más volt, mint a tévében, kipirult, a lábával kalimpált, és tele torokból nevetett. A három gyerek körbevette, birkóztak. Carmi próbálta összezárni a két karját, a srácok meg húzták szét. És csiklandozták, ahol érték, hogy a nevetéstől ne bírja összezárni őket. Carmi nyögött, mint aki teljes erejéből küzd, pofákat vágott, kapálózott, a leple felcsúszott a térde fölé, de ő csak kapálózott tovább, és visítva nevetett, ragályos nevetéssel, fényessel, mert Max már a hónalját csiklandozta…
 
Brad kimeredt szemmel bámulta a jelenetet. George is. Ott ült egy fotelban, és bámult. Mind a ketten bámultak, a kicsi lábakat bámulták, meg a ragyogó arcot… észvesztő volt! George próbálta visszafogni magát, hogy ne meregesse a szemét, főleg ne lefelé, a kicsi lábak felé, mert ha a kacagó hölgy észreveszi, szét fogja szívatni miatta! Megint jön a duma az ezerkettedik nőről, meg egyes, hülyeségeket beszélő nagyképű fickókról. Félrekapta a fejét, és a szeme sarkából észrevette Bradet, a bámulását is észrevette, örült neki, mintha igazolást kapott volna. Hogy tényleg észvesztő a csaj! Felhúzta a szemöldökét, hogy most mi is van, de Brad csak a fejét rázta, hogy ne, ne szólj semmit haver, George bólintott, megbeszélték. Brad visszahúzódott az ajtóból, a hátát a falnak döntötte, és lecsúszott a földre. Jó helyen volt kint.
 
·         Igazi ördögfiókák vagytok! Beárullak benneteket apátoknak!
 
·         Nem is igaz!
 
·         Neeem? Majd meglátjátok. Max, ne csináld!
 
·         Dehogynem. Zoë, fogd erősen! Sheila, segíts neki!
 
·         De ez nem ér. Hárman egy ellen, ez nem ér.
 
·         Mi még csak gyerekek vagyunk, nem igazi három az egy ellen… Na, feladod?
 
·         Soha!... Max, nagyon csikis vagyok, nem bírom tovább!
 
·         Feladod?... Feladod?
 
·         Nem… Igen, igen, elég volt. Győztetek.
 
·         Akkor, mekkora mesét fogsz mondani?
 
·         Ekkora óóóriási mesét. Van vagy egy méter. Egész éjjel mesélhetek. Apátok infarktust fog kapni, ha beállít.
 
·         Majd leül, és hallgatja ő is. És te mondtad, hogy akkora mesét kapunk, amekkora a két karod közti távolság.
 
·         Mert nem gondoltam, hogy csikizni is fogtok. Az egyik könyvembe beleírtam egy ilyen csikizést, hm, az életben klasszabb. Még ha vesztettem is… Na jó, jöjjön  a méteres mese. Max, kitaláltad, miről meséljek?
 
·         Igen. Úgy kezdd el, hogy… hol volt, hol nem volt, volt egyszer két hableány, testvérek voltak, meghalt az anyukájuk, ezért nagyon szomorúak voltak, és az apukájuk nem tudta megvigasztalni őket. Elhatározták, hogy kimennek a szárazföldre, hogy… innen folytasd. Hableányos mesét még úgyse hallottunk, igaz, lányok?
 
·         Még nem. Jó ötlet, bátyus. Elmeséled, Carmi?
 
·         Persze. Lássuk, Max, hány évesek a lányok? Számít?
 
·         Igen… Legyenek kétszer annyiak, mint én. Tizenhat.
 
·         Ha nyolc és fél éves vagy, akkor ők tizenhét évesek. Mennyi legyen? És ikrek legyenek, vagy ne? Ha nem ikrek, nem lehetnek mindketten ugyanannyi idősek.
 
·         Legyenek tizenhét évesek, és ikrek. Ez tetszik.
 
·         Jó, akkor szerelmes mese lesz. Két kis hölgyről van szó, igen, lesz szerelem… Na, akkor keblemre, kölykök! Mindenki helyezkedjen el kényelmesen, Sheila, gyere középre, az ölembe, ezek a laklik kitúrnak a helyedről… Így jó. És most kérek egy-egy puszit, hogy beinduljon a fantáziám.
 
·         Én ne adjak?
 
·         Zsori, te örülj, hogy itt lehetsz. Ne legyél túl mohó!
 
·         Igenis!
 
·         Akkor indulunk Meseországba. Senkinek nem kell pisilnie? Nem akarok félúton visszafordulni!... Helyes, akkor kezdem… Hol volt, hol nem volt, volt egyszer két kis hableány, az egyiket Zoënak, a másikat Sheilának hívták.
 
·         Ez nem ér!
 
·         Max, hallgass! Majd ha kérsz egyszer egy kisfiús mesét, akkor mesélek egy kis gömbölyű nózis kissrácról, akit Max-nek hívtak. Most lányos mese jön. Te kérted. Akkor folytatom…
 
 
 
Carmi hangja meglágyult, le is lassult, simogatott vele. Mesélt, vitte a gyerekeket magával. Többször megállt, és felajánlotta, válasszanak folytatást. Merre induljanak a lányok a tengerparton? Balra van egy kis falu, piros háztetős kicsi házikókkal, az udvarokban kiscsirkék meg kiskacsák szaladgálnak, frissen kaszált fűillat van a levegőben, a templom tornyában épp delet harangoznak. Jobbra, a hegy tetején büszke vár áll, rengeteg zászló leng a bástyákon, harsonaszó felel a harang kondulására, a király a kíséretével épp most lovagol be a kapun. Vadászni volt a fiaival, mennek haza ebédelni… Merrefelé induljon a két lány, balra vagy jobbra? És a lányok kis vitatkozás után jobbra indultak. Mert Meseország új kis lakói így határoztak…
 
 
      Brad ott ült a padlón, bámulta a szemközti falat, és próbálta megérteni, mitől érzi magát ilyen elvarázsoltnak. Nem jött rá. Ott ült, és már nem volt szomorú. Hallgatta a mesét, velük ment odaátra, látta a történetet, mint egy filmet. Amikor Carmi odaért, hogy a két lány ott ült a szobájukban, készültek az első báljukra, és az anyukájukról beszélgettek, miközben a hajukat fésülték, hogy bárcsak itt lehetne velük, Brad nem bírta tovább. Feltérdelt, és kifordult derékkal belesett a szobába. Amit látott, attól megfordult vele a folyosó…

 
Carmi ott ült, semmit nem látó szemekkel nézett valahová, a két keze oda se figyelve cirógatta Max és Zoë karját, lágyan cirógatott, Sheila fejét meg az állával simogatta, néha bele is puszilt a szőke fürtökbe. Nem tudta, mit csinál. Nem tudta, mert nem volt a szobában. A gyerekek se voltak ott. Úgy fonták körül Carmit, hogy ők se tudták, mit csinálnak. Varázslat volt, Brad sose látott ilyent. Teljesen váratlanul megjelent előtte a szoba, középen az ággyal, benne Carmi, háta mögött párna, és ő fonódik rá, öleli szorosan, és az ő karját simogatja a mesemondó, oda se figyelve, vakon. Olyan szép érzés volt, a gyomra is belefájdult! És a szexhez köze se volt, egyáltalán. Annyi gyengédség volt az érzésben, fel se merült a tapizás gondolata. Nem akart a lepel alá menni, mint Ben a könyvben. Ami a lepel felett várta, több volt, mint amit valaha is remélt. Miért nem fonódott össze így egyetlen kedvesével sem? Minden nőben rengeteg gyengédség van. Ő sem egy izomagyú barom. Akkor, miért nem volt soha ilyen élménye? Ő tehet róla? Talán nem hozta ki egyik barátnőjéből sem? Hogy lehet, hogy még csak nem is tudott róla, hogy mennyire hiányzik a simulás? Hogy lehet, hogy nem tudta, a férfiaknak is kell simulni, és nemcsak akkor kell egy meleg női testhez bújni, ha valami nagy tragédia történik, és azt már nem lehet egyedül elviselni. Hogy nemcsak menekülésből lehet bújni, lehet csak a bújás kedvéért is. Az érzésért. Miért nem tudott ő eddig erről? Mennyire irigyli a gyerekeit! Ha ilyen erős érzéseket vált ki belőle a látvány, akkor óriási hiány van benne. Hogy lehet, hogy nem vette észre? Valami nem stimmel vele. Nem lenne szabad ennyire mélyre temetni az érzéseket. Ez… pazarlás, iszonyú pazarlás!
 
      Úgy hallgatta végig a mesét, hogy a cirógatást bámulta. Nem kellet vigyáznia, hogy észreveszik. Nem volt a szobában George-on kívül senki. Térdelt, már fájt a térde, de nem mozdult, nézte a lassan cirógató kezeket, és raktározott. Az élményt raktározta.
 
 
 
A mese véget ért, a gyerekek elaludtak. Csönd lett, aztán Carmi kicsit megrázta magát, ködös szemmel körülnézett, lenézett a három fejre, ránézett George-ra, intett neki, hogy segítsen. George szedte le a gyerekeket Carmiról, és fektette őket egymás mellé az ágyra. Aztán segített Carminak kikászálódni a mindenféle végtagok közül. Mire kiértek a folyosóra, Brad már a szomszéd szoba behajtott ajtaja mögött lapított.
 
·         Én visszamegyek, félek, hogy valamelyik gyerek leesik. Velük alszom. Ha Brad megjön, mondd meg neki, légy szíves, hogy reggel beszélni szeretnék vele. Kora reggel. A srácokról.
 
·         Oké. Tényleg beszélnünk kell vele. Szerintem, nem tudja, mi a helyzet.
 
·         Túl közel van. Onnan nem könnyű.
 
·         Carmi, velük akarsz maradni, igaz?
 
·         Hát, ezek után nem tudok lazán elsétálni. Nem megy. Szívem szerint elfutnék, jó messzire, de már nem lehet. Már nem.
 
·         Megértelek. Ha valaki, akkor te segíthetsz.
 
·         Ha Brad beleegyezik, maradsz velünk, és segítesz te is, George? Jól jönne.
 
·         Maradok. Kezd tetszeni ez az apásdi. Meg aztán, önző szándék is vezérel. Talán meggondolod magad, és nekiállhatunk gyerekeket csinálni.
 
·         Szakajtónyit?
 
·         Csakis.
 
·         Ne reménykedj, Zsori. Még poénból se.
 
·         … Oké. Akkor a mesék miatt segítek. Nekem nem mondanál ilyen meséket, ha egyedül lennénk, fogadjunk.
 
·         Nagy kisfiú vagy már, nem kellenek neked az én meséim.
 
·         Amennyire te tévedsz! Csak akkor maradok, ha én is végighallgathatom a meséidet.
 
·         Felőlem ki is adhatod őket.
 
·         Honnan van benned ez a…
 
·         Nem tudom. Ha valaki kihozza belőlem, akkor kijön. Valami Aladdinos-lámpadörzsölgetős dolog lehet. A srácok biztos megdörzsölték a lámpámat… Na, megyek vissza. Felkeltenél, mondjuk hatkor? Mire a srácok felkelnek, meg kell állapodnunk. Így vagy úgy, a gyerekeket nem lehet hitegetni. Csak akkor kelts fel, ha az apjuk is itt lesz. Ha nem jön, akkor hagyjál aludni, jó? Kivagyok, de totál, ahogy te mondanád.
 
·         Nem csodálom. Én kétszer is kidőltem volna.
 
·         Marhaság! Ha az ember nem dőlhet ki, akkor nem dől ki. Jó éjt!
 
 
 
Brad kijött a szomszéd szobából, a két férfi összenézett, aztán halkan lementek a földszintre. A nappaliban ültek le, egyikük se kívánt piát. Ültek, hallgattak.
 
·         Apám, én még ilyent nem láttam!
 
·         Pedig te csak a végét láttad. Az egész nap ilyen volt. Az egész nap…
 
·         Hihetetlen!... Miről beszélt az előbb? Miért akar velem találkozni hajnalban?
 
·         Brad, a srácok nincsenek jól. Délután többször is a sírás határáig jutottak. Felváltva. Azt hiszem, Carmi tehet róla. Túl klassz volt minden. Délelőtt nem volt semmi gond. Eszméletlen délelőtt volt! Rekedtre nevettem magam, állandóan a torkomat kellett reszelnem. Aztán a bugyborékolós verseny után…
 
·         Hogy mi után?
 
·         Hosszú, majd holnap a kölykök elmesélik. He elkezdek mesélni, reggelig nem hagyom abba!... A verseny után visszamentünk a partra, és akkor elkezdődött.
 
·         Mi?
 
·         Max kezdte.  Hogy nem akar hazamenni, és hogy maradhatna-e? A lányok meg kontráztak. Mondtuk, nem tőlünk függ, de mi nem bánnánk.
 
·         Nem akarnak hazajönni?
 
·         Nem. Sheila el is sírta magát. Úgy bújt Carmihoz, rossz volt nézni! És Carminak akárhányszor sikerült feloldania a gyászos hangulatot, az mindig visszatért. Nem annyira, mint először, de visszatért.
 
·         Miket mondtak?
 
·         Figyelj, ne menjünk most ebbe bele. Fáradt vagyok. Feküdjünk le, reggel beszólok érted. Adok néhány tiszta cuccot is, aztán próbálj aludni.
 
·         Nem hiszem, hogy menni fog.
 
·         Angie miatt?
 
·         Részben. Amiket mondtál, az se segít elringatni.
 
·         Bocs.
 
·         Ne hülyéskedj! Kösz, hogy segítettél.
 
·         Én nem csináltam semmit. Én csak néztem. Sose felejtem el ezt a napot!
 
·         Csak nem sikerült becserkészned a nőt?
 
·         Brad, megint hamis vagy, még magadnak is hamis vagy. Még jó, hogy nem azzal jöttél, hogy sikerült-e megkettyintenem? Jó lenne, ha ezt abbahagynád. Ha segítségre szorulok kefélésben, majd szólok. Addig hagyjuk ezt a „kinek nagyobb a farka” dumát! Nevetségesek vagyunk… Menj inkább aludni!
 
·         Bocs, tényleg barom vagyok.
 
·         Igen, az vagy. Reggel keltelek, pihenj egyet!
 
 
 
És Brad lefeküdt, és nem pihent egyet. Kettőt se. Nem pihent semennyit se. Aludni tudott kicsit, de a pihenés nem ment. Szégyellte magát. Szégyellte, hogy vállalta a bunkóságot, még akkor is, ha már soha nem kell megtennie. Ezek után soha. Szégyellte magát, hogy ott leskelődött a folyosón, ahelyett hogy részt vett volna az estében. És szégyellte magát, amiért azt mondta. Azt a becserkészős gusztustalanságot. Látta Carmi cirógató két kezét, és hallotta a saját sunyi kis megjegyzését. Egyszerre. A gyomra is felfordult magától. Tudta, miért mondta. Ellensúlyozni akarta a gyomrába hasító hiányt. Ettől még szégyellte. Nagyon. Szégyenkezős éjszaka volt, és lassan telt.
 
 
 
 
Reggel negyed hétkor Brad és George a nappaliban ültek, vártak. Carmi késett. Némán ültek, aztán Carmi megjelent a lépcső tetején, lenézett rájuk, és ők felpattantak, egyszerre, mint valami tizenkilencedik századi regényben az úriemberek. Carmi felnevetett, úgy intett, mint az angol királynő, hogy az urak leülhetnek, aztán megfogta a leple két szélét, mintha abroncsos szoknyában lenne, és lelejtett a lépcsőn. Lelejtett. Szinte lebegett. Mezítláb. És vigyorgott közben. Aztán, amikor odaért eléjük, már nem vigyorgott. George-nak adott két puszit, de Brad kezét nem fogadta el. Elhátrált. Csak kicsit, de elhátrált. Átment a konyhasarokba, feltette a teavizet, kérdezte, kérnek-e, nem kértek, visszament közéjük, aztán leült a kanapé egyik sarkába, és várt. A két férfi is leült.
 
·         Bocs a késésért! Sheila felébredt arra, hogy zuhanyozom. Meg kellett simiznem kicsit, hogy visszaaludjon… Brad, nem akartalak megbántani, ezért is bocs. Nem akarok testi kontaktust. Így jobb. Ne keverjük össze a valóságot az álommal. Messziről biztonságosabb.
 
·         Milyen álom? Nem értem, hogy milyen álomról be…
 
·         Brad, ne sumákolj! Oka van, hogy a gyerekek itt vannak. És ez az ok nem a személyzet létszámával függ össze, mindhárman tudjuk… Ide lettél citálva, gyerekestül. Hogy alibi is kerüljön… Ne nézzetek ilyen hülyén! A logikám a valóságban is megvan.
 
·         Gondolhattam volna, hogy rájössz. Én hívtam őket, mert…
 
·         Rájöttem, miért. Időbe telt, de rájöttem. Éjjel volt időm gondolkodni. Ezért mondtam este, hogy ne reménykedj, Zsori. És ezért nem lesz köztünk semmiféle közelség, Brad. Vagy Zsoritól tudod, ki vagyok, vagy a barátaitok ócsároltak, vagy a feleséged akadt ki azon, amiket írtam róla, esetleg elolvastál valamennyit a Hajlításokból… tökmindegy. Tudod, mi van, ez a lényeg. Ezért nincs közelség. Se testi, se másmilyen. Még kézfogás se. Te egy színész vagy, én egy író, akiket egy közös barát összehozott. Távolság van. Ennyi. Megértesz?
 
·         Nem. De elfogadom.
 
·         Jó. Mert csak így segíthetek. Tegnap délelőtt elhatároztam, hogyha este megjössz, a szobámba menekülök előled, hogy ne kelljen találkoznom veled. Erre, tessék! A kicsik miatt nem menekülhetek sehová. Jellemző a Teremtőre ez a humorérzék, nagyon is jellemző! Ha tudok segíteni, akkor nem mehetek sehová, és én tudok segíteni. Körbeértünk... George-tól tudom, hogy tegnap este már röviden elmondta, miért akarok beszélni veled. Akarsz valamit kérdezni?
 
·         Igen. Miért segítenél?
 
·         Azzal, hogy idehoztad a prücsköket, akaratom ellenére bevontál az életükbe. Már nem idegenek. És látom, hogy bajban vannak. Te is bajban vagy, de te felnőttként majd megoldod. Ők még kicsik, nekik kell a segítség. Messziről is láttam, hogy baj van, de a messze, az messze. A közel, meg közel. És ez már a közel, a szívem azt súgja, hogy nagyon közel. És tudom, hogy segíthetnék. Érzékem van a gyerekekhez. Talán nem hiszed, de így van.
 
·         Elhiszem… Este leskelődtem.
 
·         A mesélés alatt ott voltál?
 
·         Igen. A folyosón.
 
·         Miért nem jöttél be?
 
·         Nem tudom. Hagyjuk is. Láttam, amit látnom kellett. Ha tudsz segíteni, akkor segíts! Én éppen feladni készültem.
 
·         Jó. Akkor ezt megbeszéltük. Néhány gyakorlati kérdés. Mikor jön haza a feleséged?
 
·         Nem tudom. Akár egy hónap is lehet belőle. Az orvosa szerint. Angie szerint pár nap. Szerintem a dokinak lesz igaza.
 
·         Úgy gondolom, jobb lenne a srácoknak a saját környezetükben. Nem gond, hogy én is odamennék? Sajtó, meg egyebek. Pletykák. Nem lesz gond?
 
·         Fogalmam sincs. Nem érdekel. A srácok érdekelnek.
 
·         Te tudod. Bocs, de lassan elforr a víz… Itt is vagyok. George is jönne. Jól jöhet a segítsége. Tegnap is jól jött. És a pletykákat is elcsitíthatná, ha ott lenne. Gardedámnak.
 
·         Benne vagyok. Hárman. A három testőr.
 
·         Kis túlzással, igen… Még valami. A gyerekek meséltek a nevelőnőkről, meg a többi alkalmazottról. Küldd el őket. Mondjuk egy hónap fizetett szabadságra. Ha a srácok mellett leszek, csak én leszek. Nem akarok vitatkozni másokkal, mit, miért teszek. Nem akarom, hogy idegenek bámuljanak álló nap. Nem akarom, hogy pletykákat vigyenek ki a házból. A szabadidőmet odaadom a gyerekeknek, de a magánéletemet nem adom oda a világnak.
 
·         Igazad van. Mire hazamegyünk, elmennek.
 
·         Szakácsnőtök is van? Gondolom, van.
 
·         Van. Csak nem Maríának hívják.
 
·         Még jó. Már csak egy Pami hiányozna! Van nekem otthon igazi pótmamim, nem kell még egy, dísznek... Szóval nemcsak George-tól tudsz rólam, olvastad a könyveket is. Nem örülök neki… Na, mindegy, ez van. Vissza a szakácsnőhöz. Az ő segítségére szükségem lesz, nem tudok hat emberre főzni, és három gyerekre vigyázni egyszerre. Nincs ekkorra gyakorlatom a dologban. Semekkora gyakorlatom nincs. Csak az ösztöneim vannak. Jó lenne, ha ő maradna. Naponta egy meleg étel, ennyit kérek csak, aztán hazamehet. Bele fog egyezni?
 
·         Persze.
 
·         És megbízhatónak tartod? Belül olyan… pamis?
 
·         Margarita? Azt hiszem, igen.
 
·         Jó. Hirtelenjében ennyi jutott az eszembe. Figyeljetek, én most fogom a teámat, és lemegyek a partra, szeretnék egy kicsit egyedül maradni. Jó ideig nem tehetem meg, kihasználom a lehetőséget. Addig beszéljetek a tervről. Hátha még eszetekbe jut valami. És Brad, te ébreszd a srácokat. Örülni fognak. Ha elmeséled, mit döntöttünk, annak is. Tudják meg tőled. Ha kellek, kiabáljatok.
 
·         Majd lemegyek érted.
 
·         Ne gyere, Brad. Elég, ha kiabáltok. Távolság, ne felejtsd! Mentem…
 
A két férfi nézte, ahogy Carmi a libegő fehér leplében óvatosan lemegy a terasz lépcsőjén, kezében egyensúlyozva a csurig töltött csészét.
 
·         Mennyi volt ez, George? Öt perc?
 
·         Kicsit több. De megtörtént.
 
·         Igen, megtörtént. Elkapták a tökünket, George!