Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A SZERELEMTŐL MEGHAJLIK A TÉR


Teljes 11. fejezet a könyvből

 

   A nászéjszakánk hajnala lassan reggelbe, majd még lassabban meleg ragyogású délelőttbe    fordult, és én, a hosszú órák alatt, a hálószoba puha félhomályában szépen újjá álmodtam magam. A kedvessel a karjaimban rakosgattam össze az együtt megélt pillanatokat, és ahogy újraéltem mindent, egyre több darabka került a helyére bennem. Nem tudtam nevet adni a velem történteknek, csak annyit tudtam, tényleg újjászülettem.
Pontosan az történt meg, aminek meg kellett történnie, ennyit tudtam, és ez elég is volt. Minek mindennek nevet keresni? Megváltoztam, és ezt az angyalarcúnak köszönhettem. Tudtam, soha nem fogunk beszélni róla, mert nincs mit. Olyan maradéktalan teljesség volt bennem, hogy már el mertem aludni, a feladatomat befejeztem. Neki szültem újjá magam. Nagyon szoros simulással a kedveshez bújtam, és már aludtam is.  
Ebédidő lehetett már, amikor felébredtünk, ugyanúgy összegabalyodva, ahogy elaludtunk. Nagyon keveset pihentem, tele voltam valami furcsán fényes fáradtsággal, mégse akartam tovább aludni. Az ébrenlét annyi csodával volt terhes, alig vártam, kezdődjön el az igazi osztozós életünk.

Az első csoda a gabalyodás volt. Mindig szerettem a saját térfelemen aludni, ezt éreztem igazán pihentetőnek. A szex persze, más tészta, de aludni csak nagy, szabad térben tudtam. Eddig a napig. Vagy én mászom a kedves után álmomban, vagy ő utánam, de gabalyodás a vége mindig. És én rájöttem, gabalyodni jó.
Az angyalarcú meg simán elfogadta, nem volt összehasonlítási alapja. Neki ez a természetes, már nekem is. A gabalyodás egyik legjobb része, hogy egyszerre kell ébredni is. Nem lehet észrevétlenül felkelni, ha közben a másik bal lábát is magunkkal kellene vinni a fürdőbe. Szóval, jó találmány, tetszik.
Aztán jött az újabb csoda, mert repüléssel kezdtük az első napunkat, már nem is tudom másként hívni. Aztán közös zuhany, most egymás mosása nélkül, a kedves ugyanis közölte, ő bizony éhes, úgyhogy mossam magam én. Egyébként sem akar nagyon elkényeztetni. Most még a duzzogás sem segített, tényleg éhes lehetett. Én is az voltam, csak én rá is.

     Kiültünk a teraszra, egy tálcányi gyümölccsel, és együtt reggeliztünk. Mindig csak gyümölcsöt eszik első étkezésként, én ehettem volna bármit, sosem érdekelte, de én is rászoktam a gyümölcsre, valahogy könnyebben indul tőle a nap. Ettünk, és nézelődtünk.
A villa tényleg szép volt. A nappalit egybe építették az étkezővel és a konyhával, amolyan amerikai módi szerint, az egyik fala teljesen üveg, és persze az óceánra néz. A nappaliból nyílik a hálószoba, abból pedig a fürdő. A háló ablakai is a vízre néznek. A terasz pedig végighúzódik a ház teljes óceán felőli oldalán. Telerakták óriási cserepes növényekkel, ráadásul, egy hintaágy és egy négyszemélyes asztal, vendégmarasztaló székekkel is a terasz berendezéséhez tartozik. A ház mögött meg egy igazi trópusi kert van, tele virágokkal.
Majdnem olyan, mint az otthoni, tengerparti házunk, csak ez kisebb, jóval kisebb. Azt a házat Malibuban Joanna kapta a váláskor, én nem bántam, még kevésbé éreztem otthonnak, mint a los angelesi hodályt. Rengeteg ilyen tengerparti vityillót láttam már a miénken kívül is, laktam is jó néhányban, nem láttam bennük már régóta semmi különöset, de ezt most más szemmel néztem.

     Új szemmel néztem mindent, nagyon régóta nem tudtam már igazán rácsodálkozni semmire. Most sikerült. Ez is csoda volt. Ott ültünk a terasz korlátjánál, az asztal két végén, egymással szemben, és én néztem az angyalarcú szemét. Úgy itta a szeme az óceán látványát, olyan csendes örömmel, hogy egyszerre én is az ő szemével kezdtem látni a környezetünket. Az ő friss, lelkes szemével, és szépnek találtam, nem volt benne már semmi megszokott és unalmas számomra sem. Járt már tengerparton, többször is, de csak Európában, sose hagyta el még a vén kontinenst.
Mindig tele van kíváncsisággal, minden érdekli, nem lehet nem vele lelkesedni. Az a legszebb a lelkesedésében, hogy csendben élvez mindent, olyan elmélázós módon, az ember kedvet kap tőle a nézéshez is, a látáshoz is.

*

     Délután bementünk a közeli városkába, a terepjárónk a ház mögött parkolt, benne a kulcs, a tankja csurig töltve. Az élet szép, a kényelmes élet pedig még szebb! Egyébként nem félórás volt az út, hanem alig tíz perces. A főutca még néptelen volt, a legtöbben a délutáni sziesztájukat élvezték a besötétített szobájukban, a trópusokon ez kötelező foglalatosság.
A néhány járókelő - akiknek vörösre sült arcáról lesírt, hogy turisták -, persze felismert, de ehhez is hozzá kellett újra szoknom, az angyalarcú meg csak most kezdte. Az álruhám kényelme már a múlté, meg kellett szoknunk együtt elviselni a közfeltűnést. Minden partnerem ismert arc volt, ők is ismerték az érzést, milyen kirakatban élni. Emlékszem, a kedves fogalmazott így egyszer, amikor a régi életemről beszélgettünk.
Kíváncsi voltam, sőt, féltem is, nem is kicsit, hogyan boldogul majd vele. Gondolhattam volna, simán. Utálja, mégis szó nélkül viseli, még szórakozni is tud rajta. Sose néz mást, csak engem, vagy a fákat, vagy az épületeket, vagy persze az eget, csak olyant, ami tényleg leköti. Nem pózol, nem viselkedik, csak van, pont úgy, mint mikor egyedül vagyunk.
A kamera pedig imádja az arcát, talán, mert nem fél tőle. Egyáltalán nem érdekli, milyen képeket készítenek róla, soha nem nézi meg azokat az újságokat, amelyekben írni szoktak rólam, így magát sem látja bennük. Amilyen újságokat meg olvas, azokban nem szerepelhetek. Ha szerepelnék, már nem olvasná őket. Megtanultam én is, nem törődni az egésszel.

Minden ismert arc tulajdonosa azt mondaná erre, baromság! Muszáj figyelni, mert egy előnytelen kép bejárja a világsajtót, aztán mi lesz? Mi lenne? Hadd szórakozzanak azon bizonyos emberek, hogy nézek ki, ha hunyorgok, vagy tüsszentek, vagy, ne adj isten, a hátsómat vakarom.
Mindenki azzal szórakoztassa magát, amivel tudja. Én találtam ennél sokkal több, sőt, fényévekkel több örömet, én maradok ennél. Ki-ki kedve szerint. Az új Billy ilyen. Ennyi. Már én sem olvasom magam az újságokban, van egy ember, akitől mindent megtudhatok magamról. Mert magamban néha csalódnom kell. De ha őt kérdezem, mindig elmondja, mit gondol. Sajnos néha akkor is, ha nem kérdezem.

Sétálgattunk, aztán betértünk egy női ruha boltba, tulajdonképpen csak ezért mentünk be a városba. Én tudtam volna jobb szórakozást is. Kettesben. De a kedves bőre nagyon érzékeny, venni akartunk valamit, ami védené, amikor az óceánban lubickol, mert a fürdőruha nem elég védelem az egész napos úszkáláshoz.
Előre közölte velem még otthon, hogy előző életében hal lehetett, mert képes az egész napot a vízben tölteni. És én vagy mellette pancsolok, vagy a teraszról nézhetem, mert évek óta nem volt nagy víz partján, és most ki fogja használni.
Mivel pedig úriember vagyok, nem egyszerűen el fogom ezt nézni neki, hanem, még jó képet is kell vágnom hozzá. Csaba hitetlenkedett, én diplomatikusan hümmögtem, ő meg nevetett. Szóval, ilyeténképpen megbeszéltük a dolgot. Persze azt hittem, hogy túloz. Hát, nem túlzott. Csak a ruhavásárlás idején ezt még nem tudtam.

Bementünk abba a kicsi boltba, amelyet Mark ajánlott, amikor indulás előtt felhívtam tanácsért, és igaza volt, a bolt kínálata, és a kedves eladónő megnyert minket magának. Éppen kinyitott a déli szieszta után, a boltban senki nem volt rajtunk kívül.
Még nem vásároltunk együtt mást, csak kaját, azt is tudtam, mennyire nem érdeklik a ruhák, de meg voltam győződve, itt el fog tölteni egy csomó időt, mert tényleg szép dolgokat árult a hölgy. A villák kényes ízlésű lakói nem akármilyen minőséggel érik be. Ez látszott a bolt árukészletén.
Megint tévedtem. Nem töltöttünk bent többet negyed óránál, szinte még le se tudtam kényelmesen telepedni, már kint is találtam magam az utcán. Vettünk két, gézanyagból készült fehér pizsamát, ebben akart fürödni, de még csak fel se próbálta legalább az egyiket, magához mérte őket, és kész. Vett egy korallpiros ruhát, már abban jött ki az üzletből, persze gyönyörű benne a fehér bőrével és az óriási szürke szemeivel. De ezt a ruhát is két perc alatt kinézte, felhúzta, és megvette.
Volt néhány titokzatos perc, amikor egy széken kellett ülnöm, a szék háta mögött összekötözte a kezeimet egy selyemsállal, a szememet egy másik sállal kötötte be, mert mint mondta, meglepetésruhát vesz, és nem bízik bennem, tudja, hogy leskelődnék, ezért inkább megkötöz. Még soha nem volt estélyi ruhája, de ha elmegyünk egyik este valahová, akkor szüksége lehet rá. És, hogy várjak türelmesen.
Élveztem a dolgot, de nem sokáig élvezhettem, percek alatt elintézte ezt is. Szinte haragudtam, mert amíg bekötözött szemmel ültem, kétszer is odajött hozzám kicsit cirógatni, hogy el ne unjam magam. Túl gyorsan végzett, keveselltem a ciróka-marókát. Ajánlottam, vegyen még három-négy estélyi ruhát, csak közben ne feledkezzen el rólam sem. Nevetve lökdösött ki a bolt ajtaján.
A bolt mellet, egy ékszerbolt kirakatában gyönyörű korall láncot vettem észre, be akartam térni, hogy megvehessük azt is, de elráncigált onnan, közölte, a láncra nincs szüksége, de egy ebédre és néhány csókra igen, csak nem ebben a sorrendben. Mindkettőt megkapta. És nem ebben a sorrendben.

Beültünk az egyik, parton lévő étterembe, ezt is Mark ajánlotta, és percek alatt megjelent a tulaj meg a séf, ahogy eljutott hozzájuk az érkezésem híre. Nem mértem az időt, de nem telhetett el több öt percnél, mire a kedves magába bolondította őket.
Komoly nézés, puszi, és üljenek le egy kicsit, segítsenek választani. Én már nem is léteztem. Hihetetlen volt. Aztán jött a meglepetés, kiderült, hogy Tony, a séf Pesten dolgozott évekig, egy menő ötcsillagos szállodában, és egész jól beszélt még magyarul.
Kint ültünk a napsütötte teraszon egy óriási fehér napernyő alatt. Az asztalterítő korallpiros volt, én persze észre sem vettem, amíg a kedves jól meg nem nevettette miatta a két új hódolóját, mert soha egyetlen poént sem tud kihagyni:

  • Joe, ezt nevezem vendégcsalogatásnak! A helyedben szabadalmaztatnám.
  • Miről beszélsz angyalarcúm?
  • Hát te sem látod kedves? Joe az étterem tulajdonosok gyöngye. Valahol a bejárat körül biztos ott ólálkodik egy alkalmazottja, aki lesi a betérni szándékozókat. Leadja a drótot- így mondják angolul?-, mire a gyanútlan pár kiér a teraszra, az asztalon már olyan színű abrosz van, mint a pár hölgy tagjának ruhája. Aztán jön Tony eszméletlen kajája, a nő arca meg, a ruhája és az abrosz keretében szebb, mint valaha. A fickó bámulja, a nő meg érzi, ettől még szebb lesz. Aztán persze mindketten vissza fognak járni, hogy újraélhessék ezt a hangulatot. És még csak nem is tudják, miért ide hozza őket mindig a lábuk. Tiszta pszichológia!

     Joe akkorát nevetett, hogy a pocakja táncától majd' lepattantak az ingéről a gombok! A kedves álszent "nemértemmiolyanvicces" pillantásától, meg a fintoraitól pedig a jókedv tovább nőtt.

  • A kedves vendégnek túl élénk a fantáziája! Egyébként nem egy elveszett ötlet, talán be is vezetem. Ahogy a te vigyorgó vőlegényed bámul téged, mintha tényleg működne a dolog!

  
A két, jó ötvenes férfi úgy dürrögött a kedves körül, hogy nevetnem kellett. Amikor meg rájöttek, hogy nem egy kalóriaszámláló géppel ülnek egy asztalnál, egészen bevadultak. Meg kellett kóstolnunk mindenféle tengeri herkentyűt, aztán desszerteket is, sőt, kaptunk csomagolva még kóstolót is.
Tony egy balett-táncos kecsességével szervírozta az ételeket, pedig a versenysúlyával elmehetne szumó birkózónak. Igazi séf, megkóstolja a saját főztjét, akkor is, ha ez minden falat után egyre jobban meglátszik rajta.
Az angyalarcú persze minden ételt kipróbált, végignevette a kései ebédet, csak alkoholt nem fogadott el. A két, értetlenkedő szempár miatt kegyesen intett nekem, hogy megmagyarázhatom az okát.
És végig ott ült mellettem az asztal sarkán, nem volt hajlandó szembe ülni, mert az, szerinte messze van, én meg foghattam a csuklóját, miközben ő a szemével csókolt, mert csak erre volt lehetősége. Az arca meg, nemcsak a korallpiros színnek köszönhetően, különleges pírban ragyogott. A szemében pedig varázslat ült.
Nem is bántam már olyan nagyon, hogy nem voltunk kettesben. Tudtam, éjjel majd kárpótlást fogok kapni.

Este hat után értünk haza. Ő mondta így, hogy haza, mert mindig ott kell otthon lenni, ahol éppen van az ember. Igaza van. Egyébként, vele tényleg csak otthon lehet lenni. Bárhol. Ahogy beléptünk a nappali ajtaján, nyögve eldobtam magam a kanapén.
Tényleg fáradt voltam. Ott volt az időeltolódás, aztán éjjel keveset aludtam, meg az egyéb tevékenységeink sem a pihenést célozták meg, most meg a forró délutánban bóklásztunk a városban, be is ettünk rendesen, ki voltam ütve. Ott heverésztem, az álom közeledett, éreztem, és hallgattam, ahogy a dalos madaram a hálóban pakolgat, és közben dudorászik. Hívtam, heveredjen mellém.
Annyira azért nem voltam fáradt.
Kikiabált, hogy ő inkább fürödne az óceánban. Gondoltam, lebeszélem róla a kisfiús bájammal. Heverésszünk csak együtt, az óceán várhat, én már nem sokáig. Lehunyt szemmel feküdtem, kezem a fejem alatt, és vártam, kellemes izgalommal, persze. Aztán megszólalt, már mellettem volt.

Kinyitottam a szememet, és megint elfelejtettem levegőt venni. Ott állt a fehér gézpizsamájában, nem vett alá fürdőruhát, és nézett azzal a huncut pillantásával. Az álmosságomat mintha elfújták volna. A fáradtságot meg nem is értettem. Ilyen szó nincs is.
Azt mondta, szeretett volna szerelmeskedni velem az óceánban, szívesen kipróbálná, de látja, milyen szööörnyen fáradt vagyok. Hát csak heverésszek nyugodtan, ő megy fürödni. Talán majd legközelebb. Csak azért nem sikerült utolérnem, mert rohanás közben próbáltam vetkőzni is, és ez elég nehéz, mint kiderült.
Ott ültem a homokban, rángattam lefelé a farmeremet, és szentségeltem rendesen, ő meg a vízből nézte a bénázásomat, a kacagása ráfeküdt a vízre, és onnan gyűrűzött vissza hozzám.

     Vízben repülni egyébként nem lehet, de lebegni igen, és ez se rossz módja a szerelmeskedésnek. Napnyugtáig bent maradtunk, és én rájöttem, mi mindent lehet csinálni a vízben ilyen sokáig. A vizet mindig csak úszásra használtam, ebből is látszik, milyen keskeny sávban mozgott a fantáziám! Naná, hogy nem lehet unatkozni. Vele legalábbis, nem lehet.

*

     Késő este a nappaliban ücsörögtünk a kanapé két végében, épp, mint otthon, zenét hallgattunk, és néztük egymást. Aztán olvasgattunk kicsit, és megint néztük egymást. És egyáltalán nem volt unalmas. Édes várakozás volt. Várakozás valami még szebbre.
A kedves szeme meg egyre furcsább lett, félretette a könyvét, és inkább engem olvasott, éreztem, csak azt nem értettem, miért. Hallgatott, és sokatmondó szemekkel nézett, én meg vártam, mit fog mondani. Mert, hogy elmondja, mire jutott odabent a nagy gondolkodásban, abban biztos voltam. Amikor a mélázást felváltotta a szemében a csodálkozás, tudtam, rájött valamire. Na, gondoltam, most. Már türelmetlen voltam.

  • Hihetetlen. Elképesztő vagy Csillagszemű. Most értettem meg.
  • Miről beszélsz kedves? Ne csigázz már!
  • Téged egyáltalán nem érdekel a külsőd. Mások külseje sem. Ezért tudtál az első naptól tiszta szemmel nézni rám! Ezért látsz gyönyörűnek! Hát ez a magyarázata a nászéjszakánk varázslatának! Milyen egyszerű, mégse vettem észre eddig. Tiszta buggyant vagyok!... Mindenki azt hiszi, mert ilyen szép vagy, biztos állandóan a külsőddel törődsz, hiú is vagy, ilyen külsővel annak kell lenned, és görcsösen törekszel a szépséged megőrzésére, sőt, igazi divatbolond vagy. Te meg hagyod, hadd higgyen mindenki, amit akar, belül meg kineveted őket! Tényleg hihetetlen vagy! Fogadjunk, még jól is szórakozol közben.

    
Tele volt a tekintete a rádöbbenés csodálkozásával, sőt, büszkeség is volt azokban a varázslatos szemekben, hiszen lebuktam. Még élvezte is a kis mindentudó! Élvezhette is, mert persze, igaza volt. Nem értettem, hogyan jött rá. Semmire nem becsülöm a külsőmet, megtanultam felhasználni a magam javára, sőt, vigyázok is rá, naná, majd bolond lennék nem kihasználni az előnyeit! De akárhányszor a tükörbe nézek, az igazat látom magamról, és tudom, pont a lényegemet takarja el a külsőm.
Azt hittem, senki nem jön rá, mennyire utálom az egész hamis magamutogatást. Olyan lezseren és divatosan öltözködtem mindig, amennyire csak lehetett, juszt is, bezsebeltem az olvadozó női pillantásokat, az irigységet, és próbáltam élvezni az egészet. Amikor meg elszomorított ez a baromság, hát, még jobban kihúztam magam, hadd bámuljanak, a fene essen a sok hülyéjébe!

  • Nem én vagyok hihetetlen, hanem te! Hogy csinálod? Senki nem vette észre, még a barátnőim sem. Erre te rögtön kiszúrod, te kis boszorkány, most oda lett a nagy titkom.
  • A titkod nálam biztonságban van, sőt, jobb helyen van, mint nálad, úgyhogy nyugi! Tudod, sose hittem volna, hogy találkozom egyszer valakivel, aki gyönyörű, mégis pontosan érti, mit jelent állandóan dörömbölni mások ajtaján, és remélni, hogyha kijönnek, és rám néznek, akkor tényleg engem látnak, nem a külsőmet. Azt hittem, ezt az igazságot csak a csúnyaság oldaláról nézve lehet észrevenni. Úgy látszik, a szépség oldaláról is látszik a lényeg. Drága Csillagszemű, vigyél az ágyba, és bizonyítsd be megint, hogy szépnek látsz!

     Felkaptam, és rohantam. Mit érdekelt engem, hogy kiderült a titkom! Olyan közel kerültem az angyalarcúhoz, hogy nem tudtam eldönteni, hol végződöm én, és hol kezdődik ő. És nemcsak szerelmeskedés közben éreztem. Biztonságos érzés volt, melengető és vigasztaló egyszerre. Isten áldja azokat a tiszta szemeket!

 *

     Csodásan teltek a napok ebben az egymásba olvadós közelségben, sok-sok repülés, játék a vízben, ölelős ringatózás a hintaágyban, rengeteg huncutkodás nagy nevetések közepette, esténként meg összebújós zenehallgatás, mert a kis bölcs bepakolta a kedvenc lemezeinket is.
A második este kiderült, azért valamit otthon hagyhatott volna. A szótárakat. De azokat is bepakolta a hátam mögött, és minden este rávett arra, hogy írjunk egymásnak levelet. Ez volt az egyetlen szerencséje, ha leckéket akart volna fordítani, akkor megfojtom a boszorkányt!
De a levelek, az persze más. Mert azt nagylelkűen megengedte, hogy én válasszam meg a levelek témáját. Hát, nem kell jóstehetség ahhoz, hogy kitalálja bárki, miről is írtam neki. Most nem kérhettem segítséget Csabától, úgyhogy a levelek tele voltak hibákkal. Igaz, a hőfokuk ellensúlyozta ezt a hiányosságot. Közben elkezdtem összegyűjteni az összes olyan jelzőt is, ami illik az angyalomra. Jó sokat találtam.
Láttam, ahogy remegtek a szája szélén az érzések, mikor megtudta, mit művelek, de csak annyit mondott, minden jelzőt foglaljak mondatba, csak úgy fogadja el őket. A szeme meg nevetett közben. Azt hitte, jól kiszúrt velem, de visszaadtam a kölcsönt. Olyan mondatokat írtam, hogy elsírta magát tőlük. Aztán megengedte, hogy lecsókoljam a könnyeit. Így már jobban tetszett a játék. Én is tudok ám kreatív lenni, hölgyem!

Az éjszakák hangulata egészen más volt. Volt benne pajkosság is, de legtöbbször csak csendes adakozásról szólt. Persze mindig elmondtam azokat a csodás jelzőket, amelyeket aznap találtam a szótárban, aztán, ha már belejöttem, elmondtam mindet.
Keveset aludtunk, de egyikünk sem panaszkodott. Ami a legfurcsább volt számomra, hogy minden éjjel végig kellett csókolnom az egész testét, eleinte csak egyszer, aztán egyre többször előfordult, hogy kétszer is. Valami kényszer munkált bennem, teljesen új dolog volt számomra ez is. Új és csodálatos.
Azt még meg tudtam magyarázni, miért jártam be a számmal az egész testét a nászéjszakánkon. Mert az első éjszakánk tényleg a nászéjszakánk volt, nincs rá szebb szó. Oké, ettől még igazi férfi vagyok, nem valami érzelgős bohóc. De mi van a többi éjszakával? Mert minden éjszaka rám tör a csókolhatnék, és olyan erős a késztetés, hogy tehetetlen vagyok.
A repülés rendben van, csodálatosan rendben. Azt is egye fene, hogy már utálom a szeretkezni szót, nem jelent mást számomra, mint két test izzadós gimnasztikáját. Csak a repülést és a szerelmeskedést használjuk, még ezt is meg tudom valahogy magyarázni, tényleg szebben beszélnek ezek a szavak arról, ami éjjel köztünk történik. De a csókolhatnék szokatlan, teljesen szokatlan, mégse tudom abbahagyni. Megmagyarázni meg, még úgy se tudom.
Annyi tökéletes testű nőt öleltem már életemben, és soha nem éreztem ezt a sürgető csókolási kényszert, egyszer sem. És a kedves teste tényleg nem tökéletes, nekem mégis állandóan érintenem kell, mindenhol, egyszerűen muszáj! Vagy ez is az újjászületés része, vagy beteg vagyok.
Nagyon remélem, hogy az előbbi!    

A drága az első két éjszakán csendben tűrte a csókolgatást, aztán a következő éjszakán fellázadt. Azt mondta, csak akkor folytathatom ezt az édes kínzást, ha ő is csinálhatja velem ugyanezt. Megengedtem. Persze nem tudtam, mire vállalkozom.
Elkezdett csókolni, reszkető, puha, pici csókokkal, még a szempilláival is simogatott a bestia! Amikor hörögve kegyelemért könyörögtem, huncut arccal azt mondta, olvasott egy könyvben arról, hogy a szempillákkal is lehet simogatni, sőt, kis fantáziával csókolni is, és ő csak ki akarta próbálni. Atyavilág! Még hogy kipróbálni?
Naná, hogy csak a nyakamig jutott ezen az éjszakán, amikor megint belémvágott a kétszázhúsz. Repülés lett belőle, azóta sem jutott el, egyszer sem, a derekamnál lejjebb. Viszont az akaraterőm acélosodik, mert a poklok kínját állom ki minden éjjel!
A fene se gondolta volna, a pokoli kín kifejezés ennyi örömet rejthet!  

Másnap duzzogó műfelháborodással közölte, igazságtalanság, hogy én végigcsókolhatom a testét, ő meg nem teheti meg velem ugyanezt, ezért fogadjunk, kibírom-e a csókjait, vagy sem? Ha nem, akkor ő nyert, és büntetést kell fizetnem. Elfogadtam a feltételt, nem volt választásom.
Mindig kaján tekintettel kezd csókolni, nyerni akar a drága, aztán olyan édes, sóvárgó kifejezés jelenik meg az arcán, hogy a kínjaim rögtön megduplázódnak! Csoda-e, hogy az első vereség még aznap éjjel be is következett, ő pedig másnapra száz csókot kért tőlem. És még ezt nevezte büntetésnek!
Persze ő is számolta a csókokat, elképesztően szeszélyes módon. Egy végighancúrozott reggeli ébredést három csóknak számított be, ettől persze jól elbíztam magam, hogy
ilyen számolás mellett bőven elég lesz a száz csók hajnalig, mire a huncut délben váratlanul közölte, hogy kilencvenkettőnél tartok, és nem léphetem túl a százat lefekvésig. Na, ez már büntetés volt a javából! Minden egyes csókon alkudoztunk, én kevesebbnek, ő meg többnek tüntette fel az ajkak találkozásait. de jól szórakoztam, édes Istenem!
Kínzott az én ragyogó szemű kis boszorkányom, és én szemérmetlenül ki is élveztem az egészet. Olyan büntetéseket eszel ki, alig várom, hogy megint veszítsek.  

Nem tudtam, hogy így is lehet együtt lenni valakivel. Mellette minden olyan egyszerű. És hiába szerelmeskedjük végig az éjszakákat, és nemcsak az éjszakákat, a tekintete még mindig épp olyan tiszta, mint régen. Amikor megismertem, a sikket, a titokzatosságot hiányoltam belőle.
Istenem, micsoda marhaság, oda kell sikk, festék, nyögve kitalált és fenntartott titokzatosság, ahol mázzal kell eltakarni, milyen kevés az, ami alatta van. Senki nem lehet szebb nála, ha egyszer is ki meri festeni magát, el fogom fenekelni!
Hajaj, csak el ne áruljam neki, mert azonnal elkezdené mázolni magát, az, hétszentség!

*

     Az ötödik este újra elmentünk az éttermünkbe, a két rajongó már üzent Markkal, hogy hiányolnak minket. Még hogy minket? Ekkorát hazudni! De azért elmentünk.
Előtte az egész délutánt a vízben töltöttük. Én a délután közepén kimentem a partra, kicsit heverészni. Persze, az angyalarcú felháborító módon jól érezte magát nélkülem is odabent. Tényleg hal lehetett, mielőtt a megmentőm lett volna ebben az életében.
A partról figyeltem, nem törődött velem, énekelgetett, halkan, hogy ne zavarjon a pihenésben, a két kezével pezsgőfürdőt kavart magának, aztán elfeküdt benne, úszkált egy kicsit, aztán balettozott, felfeküdt a vízre, és ringatta magát, aztán kezdte elölről. Élvezte minden percét. Ki akartam csalogatni a biztos szárazföldre, a puha homokban is sok mindent lehet csinálni, gondoltam, kipróbálhatnánk.

  • Te, Angyalarcú, nem akarsz kijönni egy kicsit?
  • Nem.
  • Ennyi? Én itt édes szavakkal hívogatlak, te meg ilyen kurtán-furcsán elutasítasz? Teljesen összetörtem!
  • Hol voltak itt édes szavak? Annyit kérdeztél, nem akarok-e kimenni? Ha te nem erőlködsz egy kicsit, akkor én is megtehetem, hogy egyetlen szóval felelek. Tudod, mennyire szeretek fürdeni, meg kell dolgoznod azért, hogy kicsalj innen.
  • Mindig elfelejtem, hogy hal voltál az előző életedben.
  • Hogy ééén hal voltam? Ekkora sértést! Hát ilyennek látsz engem? Pikkelyes, nyálkás, dülledt szemű szörnyeteg vagyok? Haza akarok menni az anyukámhoz!
  • De hát te mondtad, még otthon, hogy hal voltál. És nem mehetsz haza, nem engedem! Rengeteg dolgunk van még itt. Anyukád várhat. Én nem. Minden éjjel vereséget akarok szenvedni tőled! Minden áldott éjjel!
  • Halnak nevezel, aztán azt várod, hogy folytassam az éjszakai versenyeinket? Tudod mikor? Vagy bocsánatot kérsz, vagy engem többet nem látsz!
  • Bocsánatot kérek, naná, hogy kérek, de akkor sem értem a dolgot. Tényleg te mondtad, hogy hal voltál. Akkor mondtad, amikor indulás előtt a nappalinkban ücsörög.
  • Csillagszemű, én azt mondtam, delfin lehettem előző életemben, nem pedig hal. A delfin nem egy hal. A delfin, az, delfin. Gyönyörű és kecses és okos és játékos és.
  • Jól van, jól van, már értem. Delfin voltál. Nem felejtem el. És még egyszer bocsánat. Ugye, maradsz?
  • A pitlibe, mindig leveszel a lábamról, te sármos gazfickó! Maradok.
  • És mi lenne, ha nem a vízben maradnál velem, hanem itt kint a parton maradnál velem? Nem egy szuper ötlet szerinted?
  • Persze, hogy nem. A vízben jobb.
  • Hát, ez patthelyzet. Te nem tudod otthagyni a vizet, én meg nem tudom beismerni, hogy megint vesztettem. A fene esne a büszkeségembe!
  • És ha fogadnánk? Aki a másikat magához tudja csalogatni, az, nyert. Versenyben veszíteni, ez ellen még a büszkeségednek se lehet kifogása. Éjjel is mindig kibírod, még élvezed is, hiába csikorgatod a fogad, és szentségelsz közben. Most is élvezni fogod, ígérem.
  • Szóval, biztos vagy benne, hogy megint te győzöl?
  • Persze, hogy én győzök csillagszemű. Ilyen butaságot kérdezni! Nahát!
  • Na, majd meglátjuk angyalom. A te örök vesztesed most összekapja magát, és simán földbe döngöl téged.
  • Ha én győzök, mert természetesen én győzök, akkor is megengedem, hogy földbe döngölj. Ahogy éjjel szoktad. Csak előtte tegyél valami puhát alám. Szeretnék kényelmesen földbe döngölődni.
  • De imádlak, te kis huncut! Először legyőzlek, aztán jön a döngölés.
  • Hajrá kedves, kezdheted a csalogatást!    

 
Én mutogattam, jöjjön ki, ő mutogatott, menjek be. Tele voltam reménnyel. A győzelem reményével. Most végre legyőzhetem. Itt nincsenek puha csókok, szempillás simogatások és egyéb huncutságok, most erős leszek! Végül is, én vagyok minden nő álma! Ugye?
Csábító pózokat vettem fel, csókokat küldtem neki. Egyetlen idétlen fotózáson sem kínlódtam ennyit, hogy ellenállhatatlanul szexis legyek. És ő lassan, habozva megindult kifelé. Na, most megfogtam. Már a sekély vízben volt, de még mindig feküdt benne, ringatta magát, és habozó arcot vágott. Én meg persze megdupláztam az erőfeszítéseimet, már vigyorogtam is. Biztos voltam a győzelmemben.
Aztán a kedves lassan felállt, a fehér pizsama teljesen rátapadt a testére, vizesen, naná, hogy átlátszóbb volt az átlátszónál, fürdőruha meg, persze sehol, ott állt kecses pózban, nézett engem, nem szólt, csak nézett, a szemében ígéret, aztán elindult. vissza a mély víz felé. A derékig érő vízben már utolértem.
Az volt a büntetésem, hogy másnap mindenhová a karomban kellett vinnem, még a fürdőszobába is. Komoly büntetés volt, és nem azért, mintha nehéz lett volna. Az állandó kísértés jelentett nagy erőfeszítést. Ahányszor felkaptam, meg is kívántam.
Én benne lettem volna a folyamatos repülésben, akár le se szálljunk egész nap, de ő persze nevetve ellenállt. És a cipeltetést sem hagyta abba! Édes, kegyetlen nőszemély!
Megint rágyúrhattam az akaraterőmre, nem is kicsit! Így születnek az erős jellemek!

*

Ilyen délután után semmi kedvem nem volt étterembe menni, a két, öregedő gazfickó csak várjon a sorára! De amikor a kedves azt találta mondani, szeretne táncolni velem, rögtön megjött a kedvem! Nyolcra ígértük magunkat, és a társaságomban lévő hölgy nem szeret elkésni, ez az egyik mániája, ahogy ő hívja. Ezért hétkor bevonultam a fürdőbe, negyedóra múlva már a nappaliban ültem, hogy az angyalarcúnak legyen elég ideje elkészülni. Otthon mindig ugyanolyan gyorsan végzett a készülődéssel, mint én, de most az új estélyi ruháját akarta felvenni. Hosszú és unalmas várakozásra készültem.
Fél nyolckor kint álltam a korlátnál, a vizet néztem, amikor megszólalt mögöttem, a nevemet mondta, pont olyan puhán, ahogy csókolni szokott. Megfordultam. Egy angyal állt mögöttem.

Tengerkék, vékony pántos ruha volt rajta, fölötte hosszú, szűk ujjú fehér csipke ruha, amely lazán követve a testét, omlott a földig. A tenger kékje ki-kivillant alóla. Az arcán semmi festék, csak a szerelem ragyogása. Egyetlen dísze, a hihetetlen szempáron kívül, egy fehér virág volt a hajában. Életemben ilyen szépet nem láttam. Túlcsordultam.
Olyat tettem, mint még soha. Odamentem hozzá, a lábaihoz borultam, szorosan átnyaláboltam, és az arcomat a ruhájába temettem. Így akartam maradni sokáig, akármeddig. Meg se mozdult, várt, ahogy mindig vár, ha tudja, időre van szükségem. Muszáj volt visszanyernem az önuralmamat, teljesen felborult bennem minden. Ilyen érzésekre nem lehet felkészülni. Sírni nem akartam, énekelni nem tudtam, maradt a térdre borulás.
Jó helyen voltam, ahol lennem kellett. Aztán a kedves kanalazott össze megint, azt mondta, szeretne csókolózni, de így nem megy, mert túl messze van a szám. Hát felálltam, és csókoltam mindenhol, nem kellett vigyáznom a sminkjére, mert nem volt, a ruhájára és a hajára sem, ölelhettem kedvemre. Sosem érdekli, milyen pusztítást viszek végbe a külsején. Ő nem pusztításnak látja.

     Aztán kicsit hátrébb léptem, hogy jobban lássam, a tekintetem a csupasz nyakára esett, mondtam, hadd vegyek neki egy gyöngysort, úgy illene a ruhához.
Szinte szomorú lett, mert olyasmit kellett mondania, amivel talán fájdalmat okoz, mégis elmondta, mert mindig el kell mondania, amit gondol. Nincs kivétel.

  • Csillagszemű, én mindig szegény voltam, hozzád képest különösen, nekem ez a természetes, neked a gazdagság az. Nagyobb házra, külföldi utakra, néhány új ruhára szükségünk van, a közös életünk miatt. Ezt el tudom fogadni. De drága és felesleges cuccokra semmi szükségem, főleg ékszerekre nem. Mindig tudnám, milyen sokba kerültek, és hogy mennyi minden mást lehetett volna ennyi pénzzel tenni. Nem tehetek róla, nekem a pénz mást jelent, mint neked, és ez nem is fog megváltozni. Pontosabban, nem is akarom, hogy megváltozzon. Nekem ugyanúgy kialakult az értékrendem, mint neked. Ne vegyél nekem ékszereket. És ne haragudj rám.

     Hogy haragudhattam volna rá, de nehezen értettem meg őt, tiszteltem azért, amit mondott, de azért inkább nyakláncot vettem volna neki, az én értékrendem meg ilyen. Úgy látszik, mégse mindenben változtam meg. Látta rajtam, hogy megértem, de zavar is egyben, amit mondott.
Hosszan nézett rám, aztán fény gyulladt a szemében, rájött a tökéletes megoldásra. És gyönyörűt mondott. Hogy ahányszor elmegyünk esténként valahová, ő kér tőlem egy nyakláncot, és én fűzzem a nyakára csókokból. Csak mi fogjuk látni, de azért ott lesz rajta egész este.
Aztán felnevetett, és félrebillentett fejjel kérte a gyöngysorát. Meg is kapta. Igazi boldogság volt lassan körbejárni, és apró csókokból láncot fonni a nyakára. Fel nem érhetem ésszel, honnan jutnak eszébe ilyen varázslatos dolgok!
Az egész estét ennek a varázslatnak a hatása alatt éltem végig. Ettünk, beszélgettünk a két lelkes gavallérral, táncoltunk, sőt, rengeteget nevettünk is, de én végig láttam a gyöngysort a nyaka körül.
A kedves is sokszor simogatta a nyakát, ösztönösen, oda sem figyelve, és a szemével visszaadta az összes gyöngyszem-csókot kamatostól.

*

     Hajnal felé, kölcsönös nyaklánccsókolások, és egyéb babusgatós tevékenységek után a kedves befészkelte magát a vállam gödrébe, megkaptam a csókomat a nyakamra, és már aludt is. Én meg, a gyönyörű áramütés után fennmaradtam még egy ideig, és gondolkodtam. Megint azt éreztem, mint a nászéjszakánkon. Hogy muszáj gondolkodnom, olyan változások történtek bennem megint, hogy nem volt más választásom, mint töprengeni. Mindenfélén.
Mindig szenvedélyes férfinak gondoltam magam. Mások is annak tartottak. Főleg a nők. Úgy gondoltam, az életet szenvedélyesen kell végigélni. Az angyalarcúval a karjaimban még mindig így gondoltam, de arra rá kellett jönnöm, már egészen mást értek szenvedély alatt.

     Régen az érzelmek külső intenzitása jelentette számomra a szenvedélyességet, meg a kalandok. Mindenféle kaland. Ha gyűrött lepedőn téptük egymást egy gyönyörű nővel. Ha száguldoztam valamelyik sportkocsimmal, mellettem szakadék. Ha a veszéllyel alig, vagy egyáltalán nem törődve hagytam magam belevinni önigazolós butaságokba. Ha élesben bunyóztam, akár kesztyűvel, akár nélküle, pedig tudtam, megsérülhetek. Ha akadályokon lovagoltam át peckesen, persze tudva, hogy figyelnek. Ha nem figyeltek, kívül nem voltam peckes, belül viszont annál inkább.
A teljes élet feltételének tartottam az esztelenséget súroló bátorságot. Nem léptem túl a vékony határt, de súroltam. Mindig. Mintha a szenvedélyesség a bátorság szinonimája lenne. Mert, természetesen mindkettő férfi tulajdonság, ugyebár! Pörgés, az adrenalin dübörgése a fülemben, a határok feszegetése, mindegy, minek a határa, csak határ legyen.

     Most meg itt feküdtem egy olyan nőt ölelve, aki az említett dolgok közül egyiket sem művelte sosem, nem is érdekelte semmi ilyen mutogatós-felvágós ostobaság, mert pontosan tudta, az élet teljességét nem véghezvitt, majd elégedetten kipipált külső teljesítmények jelentik.
Az élet nem egy másokkal vívott verseny, amelyben mindenáron győzni kell, hanem csendes belső harc, amelyet önmagunkkal vívunk, közben nincs szünet, nincs pihenés, és az eredményétől csak mi leszünk többek, vagy kevesebbek. Mások nem is fognak tudni róla, és pont ez a lényeg, hiszen asztalra letehető eredménye nincs.
Ahhoz kell igazi bátorság, az élet iránt érzett igazi szenvedély, hogy valaki ezzel szembenézzen, elfogadja, sőt, ha kell, harag nélkül elviselje mások lekicsinylését, ha ezek az önelégült mások darabra kevésnek tartják az elért eredményeit.
Szenvedély. mindig őszintének lenni, mindig ragaszkodni a saját értékrendünkhöz, mindig mindent teljes szívvel csinálni, akárhányszor földre kerülünk, csendben felállni, saját boldogságot növeszteni, és ezt másokkal, tiszta örömmel megosztani, és mindenen nevetni, azt hiszem, ez a szenvedély! Csendes belső izzás, áradás. osztozás.
Szenvedély. talán valamiféle alázatot is jelent. Csak látszatra ellentétes egymással ez a két kifejezés. És, ha ez így van, akkor nincs szenvedélyesebb ember az angyalomnál!        

*

Az utolsó előtti estéig ki se mozdultunk a mi kis paradicsomunkból, nem kívánkoztunk sehová. Az én csendes izzású angyalom minden nap megkérdezte, mennék-e valahová, mondtam, nem, erre, pajzán pillantás kíséretében azt kérte, bizonyítsam be, hogy tényleg elég nekem az ő társasága. És én, újra meg újra meggyőztem, hogy másnap megint megkérdezze. Össze kellett kapnom magam, hogy mindig másképp, de mindig hitelesen mondjam el ugyanazt. Azt hiszem, szerénység nélkül állíthatom, kitettem magamért.
Annyira, hogy egy hét után azt mondta ez a hihetetlen nőszemély, attól fél, elkopik a szája a sok csóktól, aztán nézhetek, mert nem lesz mivel visszacsókolnia. Kérte, nézzem meg a száját, már látszik rajta a kopás. Kénytelen voltam naponta többször is ellenőrizni, persze a számmal, csak így juthattunk hiteles eredményhez. Még nem kopott.
Azt hittem még otthon, nem lehet annál többet bolondozni, mint amennyit mi bolondoztunk hármasban a Csabával. Persze, el voltam tájolódva rendesen. Sokkal több kacagás rejtőzött az angyalarcúban, csak az állandó fékezés miatt nem engedte ki magából.
Hát, most megtette.

     Nem akartam, hogy véget érjen ez a tíz nap, most először fordult elő, hogy nem untam bele egy ilyen elrejtőzős együttlétbe. Régen minden ilyen kiruccanáson rengeteg programot iktattunk be a barátnőimmel, hogy elkerüljük az üresjáratokat. Vacsora, mozi, diszkó, bármi, csak sokan legyenek körülöttünk. Pörögtünk rendesen. Persze csak az első néhány szexcentrikus nap után.
Veszélyes sokat együtt lenni, csak kettesben, jönnek a viták, a feszélyezett hallgatások, vagy a kényszeredett beszélgetések, egyik rosszabb a másiknál. Nem jó többet megtudni a partnerről, mint amennyi egészséges. Nem lehet egész nap szeretkezni, a többi időt is ki kell tölteni valahogy.
Nagy marha voltam, nem az együttlét a veszélyes, hanem az össze nem illő pár. Ebben a tíz napban annyit éltem, mint nagyon régóta összesen sem. Hogy milyen régóta, azt már borítsa örökre a feledés jótékony homálya.

*

     Növesztettem a boldogságomat, napra nap, és volt valaki, aki állandóan locsolgatta, a sajátja nem igényelt törődést, tökéletes állapotban volt, amennyire én megállapíthattam.
Néztem az angyalarcút egész nap, és ha hajnal felé elaludt - mert addig persze nem hagytam aludni -, akkor is néztem, mert néznem kellett, ez is olyan kényszer volt, mint a teste csókolgatása.
Olyan elemi gyengédség szabadult el bennem, soha nem éreztem ilyent, néha már ijesztő volt. Elkezdtem félni. Attól féltem, túl sok vagyok neki, a terhére leszek.
Velem már többször előfordult, hogy az idegeimre ment egy nő az állandó kapaszkodásával. Alig vártam ilyenkor, hogy szabaduljak. Most meg én műveltem ugyanezt, és nem tudtam fékezni magam. Akartam, de nem ment. Beszélni se mertem róla, hátha ő észre sem vette a mániámat, mármint, hogy ő lett a mániám.
Szépen átestem a ló másik oldalára. Bill Pritchard teljes súlyával lóg egy nőn, világszenzáció!

Aztán a hetedik éjszakán a kedves azt kérte, aludjunk kinn a parton, ha nem bánom? Nem bántam, nem bántam én semmit sem, azt akartam, kérjen tőlem nagy dolgokat, óriási dolgokat. Hadd teljesítsem őket, könyörgöm, ki kell mutatnom, mit érzek, muszáj! Szóval mániákus voltam, ez nyilvánvaló volt még számomra is.
A legfurcsább az volt az egészben, hogy soha nem kért tőlem semmit, úgy értem, nagy dolgokat, olyan boldog volt, hogy szinte tapintani lehetett a boldogságát. Rajta is, körülötte is. És azzal, hogy nem kért semmit, nem követelőzött, csak növelte a mániámat, mert nem tudtam kiélni. És mindezek ellenére boldog voltam. De azért nem bántam volna, ha csillapszik bennem ez az őrület.
Meg akartam venni neki mindent, amit valaha is készítettek csodálatos nők számára. Kényeztetni akartam, bármivel, amivel csak kényeztetni lehet. De nem kért semmit.

Amikor kinn feküdtünk éjjel, a csillagok alatt, kiderült, pontosan tudja, mi a bajom. Este mélázva forgatgatta a szótárt, de nem írt levelet, engem nézett, ekkor értettem meg, hogy erre a beszélgetésre készült egész este.                           

  • Csillagszemű, olyan furcsán nézel sokszor, látom, aggódsz. Azt olvasom benned, hogy attól félsz, túl sokat adsz nekem, hogy a terhemre vagy, hogy a ragaszkodásoddal végül az agyamra fogsz menni. Látom, ahogy erőlködsz, rám nézel, aztán félrerántod a fejed, hogy nemsokára megint engem nézz. Kedves, tudod, hogy soha nem volt részem szerelemben, tényleg azt hiszed, rád tudok unni? Legalább húsz év elmaradásom van, gondolod, létezik annyi gyengédség, ami nekem túl sok lenne? Kérlek, ne félj, csak szeress, ahogy bírsz, tudod, mindig megmondom, mit gondolok. Ha elegem lesz belőled és a szerelmedből, szólni fogok, oké?
  • Parancsára, hölgyem. Mindent megteszek, amit csak kér tőlem. - egy összeszűkült toroktól ez is komoly teljesítmény volt.
  • Helyes. Ha már pótolni kell a te Csipkerózsikád szerelem nélkül átaludt húsz évét, kezdjünk is hozzá! Ma éjszaka nem alszunk, én megmondom, mit szeretnék, te meg minden kívánságomat teljesíted. Majd meglátjuk, reggel is ilyen lelkes leszel-e még?

     És az éjszaka tényleg kérésekkel, és azok teljesítésével telt el, többet kért, mint addig valaha, hogy bebizonyítsa, nem adhatok neki olyan sokat, aminél ő ne tudna még többet kérni.  
Ugráltatott egész éjjel, huncut arccal követelőzött, és én imádtam érte!

     Vízért szalasztott be a házba, aztán, kezében a pohárral eszébe jutott, inkább narancslevet inna. Utána persze megéhezett, szendvicsre is, sütire is, csókokra is. Ugrálhattam megint. Még kért párnákat maga alá, mert hogy hideg és kemény a homok. Meg kellett masszíroznom a lábát, mert fázott. Aztán masszírozhattam egy kicsit feljebb is. Persze, repülés lett belőle! Aztán vihettem a karomban a fürdőszobába, és moshattam a testét, mert, hogy ő fáradt, csináljam inkább én. Visszafelé is vinnem kellett, nehogy összekoszolja a lábát.
Ez ment egész éjjel, rengeteg nevetés, és részemről persze, állandó zsörtölődés közepette. Amikor nagyon kiakadtam az állandó szolgálattól, a kedves megint átment összeomlósba, és még nekem kellett megvigasztalnom. Sőt, bocsánatot is kellett kérnem, ami aztán mindennek a teteje!
Hajnalig vívtuk ezt a szerelmi csatát, és a mániámat már nem is mániának láttam, egyszerűen szerelem volt, és kész. Egy újfajta szerelem. Így is meg lehet oldani egy problémát.   

*

     Az utolsó előtti estét az étteremben töltöttük a barátainkkal, a két öreg hóhányóval, és Markkal, ötösben. Még délután javasoltam a kedvesnek, vegyünk neki egy új ruhát estére, erre egyszerűen kinevetett. Azt mondta, ha azt képzelem, egy alkalmi ruháját csak egyszer fogja viselni, akkor elment az eszem. És ha még egyszer ilyen őrültséget tételezek fel róla, addig fogja hordani a ruháit, amíg már csak mosogatórongynak lesznek jók. Mindenki rajtam fog nevetni, olyan szakadt göncökben fog járni.
Befogtam a számat. Egy férfi legyen képes arra, hogy beismeri, ha veszített!

És juszt is a korallpiros ruháját vette fel, nem a kék-fehér angyalruhát, de kért hozzá egy kétsoros aranyláncot, kis, szív alakú függővel. Tudta, kétsoros lánchoz nem való függő, de csak azért is kérte, azt mondta, egy csóknyakláncnál nem számítanak az ilyen hülye szabályok. Olyan sokáig csókoltam a nyakára, hogy majdnem elkéstünk. Akkor aztán hallgathattam volna, mit érdemel az, aki megvárakoztatja a barátait. Talán egyszer kipróbálom, hátha valami új büntetést talál ki. Azt szeretem.

Az este csodás volt, az én kis hölgyemet mind a négyen végigtáncoltattuk a társaságból, velem persze többször is táncolt, végigette az étlapot, vagyis belekóstolt szinte mindenbe, amit a két gavallérja a tányérjára tett, és annyit nevetett, hogy egy idő után sajnálkozó arccal közölte, csak szomorú dolgokról hajlandó beszélni, mert begörcsölt a szája. Sajnos, ezen is nevetni kellett.
Markot meg, Joe végig azzal cukkolta, hogy ezen az éjszakán előre "elnevette" több évre tartalékolt vidámságát, ha a kedvessel hazautazunk, a villák gondnoka kénytelen lesz némasági fogadalmat tenni, hogy ellensúlyozza az elpazarolt nevetéseit. És Mark ezen is csak nevetett. Már nem hasonlított szoborra.

     Amikor valamelyik új barátunkkal táncolt a kedves, ott ültem az asztalnál, néztem az elsuhanó nevetős arcát, és azon kaptam magam, hogy én is ott táncolok vele. Éreztem a meleg testét a karomban, néztem a szikrákat a szemében, csókoltam a szememmel, és nagyon is tetszett, hogy egyszerre két helyen vagyok.
Amíg kint volt a mosdóban, a három fickó megkért, nem mesélném-e el a merényletet? Olvastak az újságokban a sztorinkról, és nagyon kíváncsiak. Merényletet mondtak, és nem javítottam ki őket. Már mindegy volt, minek nevezzük.
Mi csak annyit tudtunk, tényleg nagyot durrant az interjú, amit még otthon adtam, átvette rengeteg tévétársaság, újságcikkek is születtek, persze Magyarországon is, szóval, nagy volt a felhajtás. Onnan tudtuk, hogy a kedvesem anyukája elmesélte, amikor először felhívtuk, hogy megnyugtassuk, jól vagyunk.
A részletekre nem voltunk kíváncsiak, mással meg nem beszéltünk telefonon, egyszerűen lementünk a térképről, azt akartuk, mindenki felejtsen el minket erre a tíz napra. Sikerült. Hogy a sajtócápák nem fogtak szagot, és nem nyüzsögtek a szigeten, hát az, nem is remélt ráadás volt.

Az angyalarcú beleegyezett, hogy meséljek magunkról, odafészkelte magát hozzám, és én meséltem. Jó volt. Jobb volt, mint mikor megkértem a kezét a kollégái előtt, akkor féltem, nem sok örömet éreztem addig, míg biztos nem lehettem az ő érzéseiben is. Most nem volt félelem. Tényleg élveztem a mesélést.
Kimondhattam mindazt, amit végigéltem a nászéjszakánkon. Hangosan másképp volt szép, mint csendben emlékezve. Annyira elhúztam, hogy a kedves egyszerűen elaludt a vállamon. Halkabbra fogtam, de folytattam. Még szebbnek éreztem tőle a pillanatot, hogy ott ülhetek, vele a karomban. Szerencsére, nem voltak kérdések, mondhattam a saját tempómban, senki nem szakított félbe, így valamiféle gyónás lett belőle.
Olyan sokáig maradtunk, hogy az étterem közben bezárt, csak mi ücsörögtünk a gyertyafényes asztalunknál késő éjszakáig. A három férfi csak a szemével mondta el, mit gondol az egészről. Amióta én is gyakorlom a harmadik szemem használatát, furcsa dolgokat látok. Jót is, rosszat is. Ezen az éjszakán csak jót láttam.
Amikor az angyalarcú felébredt, mindenki készülődni kezdett, de a szemek másképp néztek rá. Persze nem vette észre, mi meg nem mondtunk semmit. Ő tapasztalatlanságnak hívja ezt, én ártatlanságnak. Sokféle szemszög létezik, nekem az enyém jobban tetszik.  

*

     Az utolsó egész napunkat, egy hétfői napot édes magányban töltöttük, ugyanazt csináltuk, mint az összes többi napon. Figyeltem a kedves arcát, kerestem a jeleket, a fájdalmat, hogy másnap délben utaznunk kell. Nem találtam semmit. Mindig utáltam, ha a partnereim az utolsó napot a panaszaikkal elrontották. Ha menni kell, hát menni kell, és kész. Mit kell ezen annyit rinyálni! Vártam, de semmi, egy szót sem szólt.
Figyelten, közben rájöttem valami nagyon érdekesre. Ha olyan helyzetben voltam, ahol gond adódott, és nem volt, aki ösztönösen átvette az irányítást, hogy megoldjuk a gondot, akkor én vettem magamra ezt a feladatot, szintén teljesen ösztönösen. De ha volt egy önjelölt vezető, akiről lerítt, képes a problémával megbirkózni, akkor elengedtem magam, passzív lettem, hagytam, hogy valaki helyettem döntsön, elfogadtam a függő helyzetemet.
Az a legérdekesebb, hogy a legtöbb ember ugyanilyen, egy anya képes őrült koncentrációval egy bonyolult helyzetet megoldani, ha a gyerekét valami veszély fenyegeti, másnap meg dührohamot kap, mert valaki összepiszkolta a szőnyegét. Tudja, hogy ostobaság, mégsem képes visszafogni magát. Egyszer a teljes összeszedettség, máskor meg a teljes szétesés. Óriási hullámzásra képes minden ember, és szinte mindenben. Én meg különösen hajlamos vagyok rá. Illetve, voltam. Na, ezt hívják maszatolásnak!

Figyeltem a kedvest, először féltem, hátha elkezd panaszkodni, vártam, hogy megtörténjen az, amit másoktól megszoktam. Előre aggódtam, hogyan fogom viselni. Amikor nem történt semmi, és az egész napot boldogan élte végig, egyetlen sajnálkozó szó nélkül, az aggodalom hullámvölgyéből észrevétlenül felsiklottam a már-már dühös értetlenség hullámhegyére. Azon kaptam magam, hogy majdnem mérges vagyok, miért nem szól már valamit?
Hiszen én sajnáltam, hogy el kell mennünk, nem akartam a másik életünkbe visszatérni, ott nem lehetünk ennyit együtt, a gyerekei a suliban el fogják venni tőlem, kevesebb időt tölthetünk együtt. Ez neki is biztos fáj, kell, hogy fájjon! De semmi, a legkisebb utalás sem az elkerülhetetlen visszatérésre.      
Ha
ő nem szomorú, és nekem nem kell ösztönösen a vigasztaló szerepét játszanom, hogy megoldjam a szomorúság problémáját, akkor nyugodtan lehetek én szomorú. Az is lettem. És vártam, legyen ő is az. De nem lett.
Végigénekelte a napot, ki sem jött a vízből, mindenen kacagott, nem volt annyi csókom, hogy ne kért volna még többet. És én olyan görcsös büszkeséget éreztem, hogy nem mondtam el, mit érzek. Hogy is ne, a végén még én leszek az érzelgős! Alakoskodtam ezerrel! Úgy látszik, az újjászületés nem ölt ki belőlem minden régi beidegződést. Van még min dolgoznom!  

*

Éjjel aztán, a sok gyengédség után megkérdeztem, nem bírtam tovább. A szomorúság költőivé tett. Megkérdeztem, nem sajnálja-e itt hagyni ezt a mennyországot?  Felkönyökölt, hogy jobban lássa az arcomat a mécses fényénél, látta, hogy szomorú vagyok, mert most engedtem, hogy kiüljön az arcomra minden, addig elfojtott érzés, aztán csak annyit mondott, a villa nem a mennyország, mert a mennyország nem egy hely a számára. A mennyországa én vagyok, engem meg magával visz, akkor minek kellene szomorkodnia?
És amíg szomjasan csókoltam, ezredszer határoztam el, soha nem hallgatom el előtte az érzéseimet, és kimondom minden gondolatomat, mert nem létezik ennél szebb osztozás, butaság titkolózni. Kicsit megint átalakultam. Megy ez, ha lassan is.

     Ezeket a drága szavakat, a vallomását hallottam a fejemben egész éjjel, és másnap, amikor a gép mellett elbúcsúztunk a barátainktól, akkor is. Sőt, a repülőgépen is. És én is vittem magammal, mint valami örök "poggyászt", az én mosolygó mennyországomat.