Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


 BELSŐ HAJLÍTÁS


Teljes 6. fejezet a könyvből

Rika

     Feküdtem az ágyban, a kedves teste annyira beborított, hogy nem mertem mozdulni, féltem, felébresztem. Kényelmesen elnyújtóztam ebben az élő, szuszogó melegben, és azt ismételgettem: férjes asszony vagyok, férjes asszony vagyok.
Vártam, hogy valami furát, szokatlant, meghatót, vagy tudom is én, mit érezzek, de csak a jól ismert csendes-fényes boldogságot éreztem. Hm. szóval igazam volt, csalás az egész. Amit a filmek és a könyvek sugallnak az esküvőkről, az mind hülyeség.
Az ember azt hihetné, valami hosszú folyamat vágyott vége az esküvő, mintha a jegyespár megnyerte volna a maratoni futóversenyt. A győzelem után nyugodtan hátra lehet dőlni, minden rendben, vége a gondoknak. Jöhet a végtelen élvezet. Micsoda ostobaság!

Az esküvő sokkal inkább valaminek a kezdete, mint a vége. Nem szabadna se könyvnek, se filmnek véget érnie a templomból kijövő pár boldog arcának bemutatásával. Sok ember, főleg a nők hajlamosak arra, hogy becsapják magukat, a házasságot jelölik meg magukban a mindennél jobban vágyott célnak, csak ennek eléréséig erőlködnek igazán, aztán leül bennük a nagy igyekezet, és már jöhet is a válás.
Gyönyörű volt az esküvőnk, de semmi nem változott bennem tőle. Egy újfajta osztozás volt, ennyi az egész. És ez így jó. Csak a csillagszemű és én tehetjük többé az életünket, nem egy papír, és ez, gondolom, rengeteg lemondással jár majd. Nem tudom, mennyivel, eddig még nem volt részem benne. Vagy nem vettem észre, ami majdnem ugyanaz.
De igyekszem készen várni a gondokat, mert jönnek majd, mi sem kerülhetjük ki őket. Nincs kivétel.
Amíg meg a gondok olyan nagylelkűek lesznek hozzánk, hogy másokat zaklatnak csak, addig beburkolózom a kedves szerelmébe, és örülök mindennek, amit kaphatok tőle, és amit adhatok neki.

     Csodás nap volt az előző, a csillagszemű olyan hihetetlenül szép volt, majdnem elbőgtem magam. Mindig szép, de ez a szépség most más volt. A szerelem valahogy átitatta a vonásait, amit sugárzott felém, annak semmi köze nem volt a sármjához. Az arca belevésődött az emlékezetembe, remélem, jó mély a vésés, ki kell tartania ennek a lenyomatnak bennem, amíg csak élek.
A hacukájától meg majdnem eldobtam magam! Ha ebben a szerelésben forgatna egy szerelmes filmben, minden nézőcsúcsot megdönthetne vele, a sóhajtozó nők annyiszor beülnének megnézni, hogy kikopna az üléshuzat a mozikban. Még hogy én vagyok varázslatos a csipke ruhámban! Nem szokott ez a drága bolond tükörbe nézni?

     Egyetlen momentum csöpögtetett belém egy kis keserű ízt, a szeplős fejű boldogtalansága. Régóta tudom, szerelmesnek hiszi magát belém. Ő azt a homorú fajta, rajta az érzések hiányát tudom olvasni. Normál állapotában nem akar érzelmeket mutatni, ha baja van, akkor viszont erőlteti ezt a nem-mutatást. Nem tudja, hogy olyan feltűnő az erőlködése, ennyi erővel a homlokára is kiírhatná az érzelmeit.
Talán hiba volt a szerelmi vallomásomat Csaba segítségével elmondani a csillagomnak annak idején. Szerintem akkor, azon a reggelen szeretett belém. Illetve, hitte azt, hogy szerelmes. Sajnos, nem tudom visszacsinálni, bármennyire is szeretném.
A mogyoró esne bele, aggódom ezért a drága emberért! Nagyon aggódom! Még orvosolni lehet a bajt, csak hajlandó legyen gondolkodni azon, amit hajnalban mondtam neki tánc közben! Imádkozom érte. És, ha ez nem elég, majd otthon kitalálok még valamit, mert segítenem kell rajta, én vagyok a felelős a fájdalmáért.
A fene nagy kreativitásomat ne csak a szerelemben kamatoztassam, hanem a barátságban is. Egész jó ötleteim szoktak lenni, ha összekapom magam.

     Kezdtem éhes lenni, igazán éhes, a kedves után is vágytam, de az étel gondolata is csábított, hát elkezdtem mocorogni. A kigabalyodás mindig felébreszti az én mohó egyetlenemet. Csak akkor tűnik el az arcáról a mohóság, ha alszik.
Persze, hogy repüléssel kezdtük a házasságunk első napját! Pontosabban estéjét, mert hajnalban indultunk kocsival, egyenesen az esküvőről, délre értünk a tengerpartra, elfoglaltuk a szállásunkat, aztán már be is dőltünk az ágyba. Nagyon fáradtak voltunk mindketten. Egy esküvő nagy macera! Jó várni az eljövetelét, aztán még jobban lehet várni a végét.
Az ember lányát össze-vissza ölelgeti és puszilgatja mindenki, ezer jó tanácsot kell végighallgatnia türelmes mosollyal, meg kell vigasztalnia a síró szeretteit, pedig legszívesebben ő is bőgne egy sort, ráadásul egyre jobban ég a lába a sok tánctól abban a suvikszos, merev cipőjében. És persze egyetlen fogást sem ehet nyugodtan végig, mert mindig akar tőle valaki valamit. A hites ura meg fogdossa az asztal alatt, amitől szeretne egészen máshol lenni, hogy ő is visszafogdoshasson. Macera, ha mondom! A nászút sokkal klasszabb, mondhatni fényévekkel klasszabb!

     Az én ötletem volt, hogy jöjjünk az Adriára, ne vesztegessünk el két napot a hétből repülésre, mert a szigetünk tényleg csodás, de sajna-bajna messze van. Egyébként is, Mark, Joe és Tony is eljöttek az esküvőnkre, kicsit magukkal hoztak a szigetből, így kevésbé hiányzik. A kedves elfogadta a közelebbi célpontot, kicsit morgott ugyan, mert itt nem tudunk majd elbújni, de amikor elmagyaráztam neki, így két nappal többet tölthetünk az ágyban, egyszerre megvidámodott a képe. Még abba is belement, ne szállodába, hanem apartmanba menjünk.
Egyszerűen utálom a szállodákat, minél több csillag díszeleg a nevük után, annál jobban rühellem a gondolatát, hogy olyan helyen kelljen laknom, ahol a vendég hírnevével és pénzével egyenes arányban nő az alkalmazottak centire kimért kedvessége. A hideg is kilel attól a gondolattól, hogy az emberség kiporciózott másolatát kapják csak a vendégek, és ezt mindenki helyénvalónak tartja. A kedves is.
Ha már úgysem maradhatunk észrevétlenek sehol, éljünk a saját kis apartmanunkban, ne kelljen függenünk a sertepertélő személyzettől, a szálloda konyhájától, ez a szabadság lényege. Annyit kértünk csak, hogy az apartman-ház legfelső emeletén legyen a mi kis kuckónk, hogy lentről ne lehessen minket bámulni, mert bámulás lesz, ez tuti.

     Már mondtam egyszer a kedvesnek, amikor a bámulás miatt morgott, változtasson pályát, legyen például karosszéria lakatos, úgyis annyira bele van esve a kocsikba, egy műhelyben megvalósíthatná minden ilyen irányú álmát, otthon meg velem a más irányú álmait, az arcát is elfelejtenék néhány év alatt, így elmaradna az utált bámulás, a pénz miatt sem kell aggódnia, akkor miért nem teszi meg? 
Egyébként sem olyan nagy szám a filmeken, hamar "kitermelné" Hollywood az utódát, ettől ne féljen, a rajongók meg hűtlen kutyák - kivéve persze engem-, hamar átlépnének az emlékén, a színészi ambícióit pedig otthon is kiélhetné, hiszen van neki egy egyszemélyes, de igen lelkes közönsége a személyemben. Én még kritikával sem illetném, ha béna lenne, nem akarom megbántani a patyolat lelkét. Oscar- díjat is könnyen osztogatnék, ha ezen múlna a családi béke. Akkor meg, mire vár?
Na, és mit kaptam a nagylelkű ajánlatomért? Boszorkánynak, lidércnek, gonosz kis manónak nevezett, és egész éjjel nem hagyott aludni. Pedig engem csak az önzetlen jó szándék vezetett, aki mást állít, az hazudik.

*

     Az apartmanunk kétszobás, tágas, és a tengerre néz az összes ablaka sőt, a terasz is. Nagyon jól felszerelték mindennel, de a feszélyező luxustól szerencsére messze van. A terasz rácsos korlátjára lepedőt tettünk, ruhacsipesszel rögzítettük, így lentről láthatatlanok vagyunk.
Az első esténken ugyan leosontunk fürdeni úgy éjfél magasságában, de mindenki vagy a korzón sétálgatott, vagy már aludt, így erre az estére sikerült észrevétlenekké válnunk, élveztük is. A víz elég hideg volt, úgyhogy az időnk nagyobb részét a parton ücsörögve töltöttük. Vittünk pokrócot, abba burkolóztunk és beszélgettünk.
Csókolóztunk is, az én "mohó sapiensem" repülni is akart, de kemény voltam, és nem engedtem neki. Finoman érdeklődött az elutasításom okáról, és én meg is magyaráztam, mert imádom cukkolni. Tudtam, hogy otthon, az apartman hálószobájában bosszút fog állni érte, és én alig vártam, hogy megtegye.

  • Két lehetőség van, vagy alulra terítjük a pokrócot, és a testünk fedetlen marad, de hűvös van, a te egyik testrészed meg esetleg összemegy a hidegben, és ez rosszul érintené a hiúságodat. Vagy felülre terítjük a pokrócot, hogy melegen tartsa az említett testrészt, akkor meg az én fenekemet szúrná a homok, és ezt nem akarom. Ha repülni akartál, miért nem terveztél előre? Hozhattál volna két pokrócot, és akkor minden rendben lenne. Ha még a menyasszonyod lennék, most repülnénk. De már házasok vagyunk, a neved az enyém, te is az enyém vagy, hogy a pénzedről ne is beszéljünk, minek strapálnám magam? Azok az idők már elmúltak, új időszámítás kezdődik számodra, az asszonykád öntudatra ébredt, úgyhogy reszkess!
  • Kegyetlen egy nőszemély vagy! Nemcsak egy bizonyos testrészem ment össze a szavaidtól, hanem az egóm is. Mi lenne, ha úgy adnám vissza, hogy egész héten nem repülnénk egyszer sem? Na, ehhez mit szólnál?
  • Hah, te hazudós kutya! Nem hogy egy hetet, de egyetlen éjszakát sem bírnál ki szerelmeskedés nélkül. Ekkorát hazudni! Mindjárt ránk zuhan a Tejút!
  • Fogadjunk? Ha ma éjjel kibírom repülés nélkül, nyertem. Holnap meg bepótoljuk, oké?
  • Benne vagyok. Szeretem a kihívásokat. Most menjünk el vacsorázni valahová, mert ez a szellemi erőfeszítés meghozta az étvágyamat. Aztán visszamegyünk a fészkünkbe, és elcsábítalak Csillagszemű!
  • Nem ismersz te még engem angyalom! Ha akarom, nagyon erős tudok lenni.
  • Akkor hajrá! Itt az alkalom, hogy bebizonyítsd! Menjünk kajálni!

     Elmentünk egy közeli vendéglőbe, viszonylag kis felhajtás volt, mert késő éjjel lévén kevés vendég ücsörgött az asztalok mellett. Ezt az estét tényleg megúsztuk, de tudtuk, másnap az egész városka tudni fogja, itt van Bill Pritchard, egy-két nap, és a média is megjelenik. Legfeljebb nem mozdulunk ki az ideiglenes otthonunkból. Éjjel úgyis nagy műsor lesz, ki fog tartani egy ideig, ebben biztos voltam.
Ettünk, néztük egymást, és terveztük az éjszakai stratégiánkat. Olyan édes várakozás élt mind a kettőnkben, hogy idiótán vigyorogtunk egymásra, és szinte tömtük magunkba az ételt, hogy minél gyorsabban indulhassunk haza. Mindenki minket bámult, szerintem teljesen hülyének gondoltak, a viselkedésünk alapján jogos is volt a vád. De kit érdekelt?

*

     Otthon aztán lezuhanyoztunk, a sportszerűséget szem előtt tartva külön-külön, aztán lefeküdtünk. a csillagszemű az egyik szobában, én a másikban. Persze ő javasolta, előre tudtam, ez a terve, érthető is volt az elképzelése, azt hitte, a fizikai távolság közel hozza számára a győzelmet. A kis bolondnak nem is tűnt fel, milyen könnyen beleegyeztem az ötletébe. Pedig gyanakodhatott volna, ilyen könnyen azért nem ússza meg a csibész!
Feküdtünk a fal két oldalán, az ajtókat nyitva hagytuk, hogy beszélgethessünk. Ezt a feltételt én kértem, és a csacsi belement. Már vesztett is, és fogalma sem volt róla. Vártam, élveztem a helyzetet, és azt is akartam, hogy a csend altassa el a gyanakvását. Néha szóltunk pár szót, ő meg szépen megnyugodott. Amikor hallottam a hangján, teljes biztonságban érzi már magát, sőt, közel került az elalváshoz is, akkor beindultam.

  • Te, Csillagszemű, alszol már?
  • Már majdnem, de ha állandóan kotyogsz, akkor nem fog összejönni a pihenés.
  • Csak azon gondolkodtam, hogy tegnap éjjel nem is repültünk, és hogy ez volt az első szerelem nélküli éjszakánk. Nagyon hiányzott.
  • Az ember nem szokott az esküvője éjszakáján szerelmeskedni, te buta! Egész éjjel buliztunk, ha elfelejtetted volna.
  • Nem felejtettem el, te is tudod. De a tegnapelőtti repüléssel kapcsolatban is van bennem egy kis hiányérzet, és a kettő együtt már nem hagy nyugodni.

     Na, ettől éber lett, de teljesen! Mi az, hogy az ő teljesítményével kapcsolatban nekem hiányérzetem támadt? A büszkesége azonnal felébresztette, és én pontosan ezt akartam elérni! Azt hiszem, kitanulom a pszichológus szakmát, eszméletlen képességeim vannak!

  • Miről beszélsz Angyalarcú? Nem hiányzott abból az éjszakából semmi!
  • Nem a teljesítményedet kritizálom kedves, nyugodj meg! De itt fekszem, ebben a hideg ágyban, és igyekszem egy kis meleget álmodni magamnak. Hát a csókjaidról álmodom.
  • Ezt ne csináld!
  • Mit ne csináljak? Már álmodozni sem szabad? Egyébként még azt sem tudod, mi nem stimmelt tegnapelőtt éjjel. Nem érdekel? Talán gyáva vagy még a beszélgetéshez is?

     Ha egy férfinak egy nő a megfelelő hangsúllyal azt mondja, hogy gyávaságból nem tesz meg valamit, akkor általában már nyert is. A gyávaság vádja egy férfi fejében valahogy az impotenciával azonos kategória, rosszul van mindkettő gondolatától is. Ezután nem fog leállítani, ez biztos! Inkább a vereség lehetősége, mint a gyávaság bélyege.

  • Ne vádolj gyávasággal, ez igazságtalan, te is tudod. De hogy lásd, milyen sportszerű vagyok, te megengedted a külön szobát, én megengedem a beszélgetést a tegnapelőtti repülésről. Jó lesz így?
  • Így mindjárt más. Tudod, mi a gondom? Hogy akkor éjjel, a második végigcsókolásnál kihagytad a testem egyik darabkáját, és én nem emlékszem, melyiket. Ettől van bennem ez a hiány. Te sem emlékszel?
  • Nem hagytam ki egyetlen négyzetcentimétert sem, ha valaki, akkor én tudnám.
  • Pedig kihagytál valamit, ez biztos, én is ott voltam, ha jól emlékszem. Vegyük sorra, a két szememet csókoltad meg először, ugye? Aztán a számat jó néhányszor, itt én is beszálltam, aztán jöttek a simogatós puha csókok a nyakamra. Eddig stimmel?

     A szavai még higgadtak voltak, ahogy helyeselt, de a hangja elárulta. Biztos voltam, hogy már ül az ágyban, és velem együtt éli újra az egészet. Csavartam még egyet a kínzóeszközömön, hadd fájjon a hiányom még jobban!

  • Kicsit megakadtam, nem emlékszem, hogy a kezemtől haladtál a vállam felé, vagy a vállam gödröcskéit csókoltad először, és onnan mentél lefelé? Várjál, talán segít emlékezni, ha simogatom magam közben, az érintés előhozhatja az emlékeket.
  • Hogy mit csinááálsz? Úgy érted, hogy.
  • Igen, simogatom magam, na és, tényleg segít. Már eszembe is jutott, a gödröcskéknél kezdted, mondtál is róluk valami szépet, de ezt most talán hagyjuk, nem akarlak kínozni.

     Szépen, következetesen haladtam lefelé, elmondtam, hol tartok a simogatásban, és még a másik szobából is hallottam, ahogy nagyokat nyel. Teljesen kész volt, már tiltakozni se volt ereje. Persze nem simogattam magam, nem őrültem meg, őt akartam kínozni, nem magamat!
Amikor ott tartottam az emlékezésben, hogyan csókolta körbe a köldökömet, rohanva megjelent, az ajtóból egyenesen az ágyra vetette magát, és az egyetlen hatékony módszerrel betapasztotta a számat. Nem mintha beszélni akartam volna.

     Jó későn kezdtük a szerelmeskedést, jó későn is fejeztük be, dél felé aludtunk el, kora este ébredtünk, és egyikünknek sem volt kifogása a dolog ellen. Aztán sétáltunk egy órácskát, nem törődtünk a bámészkodókkal, csak egymást láttuk, a kedvest sem zavarta, pedig fel szokta húzni magát ilyenkor.
Persze ő azt mondja, nekem köszönhetően már őt sem érdekli a sok rámeredő szempár, még el is hiszi magának, amit mond, de nem igaz. Zavarja, hol jobban, hol kevésbé. A boldogsága fokmérőjének tartom, ha annyira el tudja engedni magát, hogy tényleg képes nevetni az egészen.
Most nem hergelte fel magát, integetett, sőt, odaintette a papírt lobogtatókat, nevetett mindenen, aláírta az orra alá dugott fecniket, és még élvezte is.
Ha ilyen klassz dolog veszíteni, legközelebb szándékosan elbukok a versenyünkben!

*

     Csodásan teltek a harmadik nászutunk napjai, hogy az éjszakákról ne is beszéljünk. Az autogram osztogatós estén úgy bevásároltunk, hogy ki sem kellett volna mozdulnunk, ha nem akarunk. Nem nagyon akartunk.
Késő éjjel mindig lementünk a partra sétálni, de ilyenkor már néptelen volt a part. Senki nem zavart minket. A nap maradék huszonkét óráját otthon töltöttük, pont, mint a szigetünkön. Csak itt nem fürödtünk, és meglepő módon nem is zavart a fürdés hiánya. A kedves hajlandó lett volna nappal is a vesszőfutásra a sok kukkoló között, akár egy szál fürdőgatyában is, de én nem akartam.
Az én gyönyörűmet, gatyában, vagy gatya nélkül nem bámulhatja más, csak én! Nappal nem fürödtünk, éjjel meg hidegnek tartottam a vizet a lubickolásra. Valahogy fázósabb lettem, a kedves meg élvezte, mert állandóan neki kellett felmelegítenie, és igazán hatékony módszereket alkalmazott erre a célra.
A tenger sós illata a levegőben, a teraszról a nagy kékség látványa, éjjel a csendben a hullámok halk moraja, és mellettem a kedves. tökéletesen boldog voltam. Nagyokat tudtam aludni, sokat gabalyodtunk, többet, mint korábban bármikor. És rengeteget beszélgettünk.

*

     Az étkezések meg nevetősre sikeredtek. Minden étkezés. Mert azt a büntetést kapta az első éjszakai vereségéért, hogy mindig neki kellett elkészíteni a kaját, egyetlen köténybe öltözve. Egyetlen igen kicsi köténybe öltözve. Hihetetlen látvány volt, ahogy a csupasz fenekével sürgött-forgott a konyhasarokban, még mórikálta is magát, mert a humorérzéke nem hagyta el egy percre sem, én meg annyit nevettem rajta, hogy ez újabb és újabb őrültségekre ösztönözte. Állandóan legyezgette magát, akkor is, amikor nem is volt melege, pedig tudta az ördögfióka, hogy csak a kötény takarja a. takarni valóját. És még én vagyok kegyetlen!

     Főzött szegénykém rendületlenül, pocsékolta a nyersanyagot, aztán általában sajtos pirítós lett a menü, vagy rántotta, mert mindent elszúrt. A lekváros pirítóst kivettük a hétköznapi étkezések kínálatából, olyan sokat jelentett nekünk, nem akartuk, hogy elkopjon a lekváros pirítós evészetének boldogsága a napi "használattól".
Meg is mondtam a világ legrosszabb szakácsának, csak azért bocsátok meg neki a pocséknál is pocsékabb kajákért, mert a Teremtőtől annyi tehetséget kapott a szakmájában, hogy érthető, ha nem maradt az égiek tarsolyában a konyhaművészetére semmi talentum. Ettől aztán úgy eltelt magától, hogy még ehetetlenebb lett a főztje.
Ráadásul az én nagylelkű megjegyzésemet csipkelődéssel viszonozta. Szerinte ugyanis kész szerencse, hogy ilyen pocsékul főz, mert az utóbbi néhány hétben mintha kicsit több súlyt kellene cipelnie, amikor a karjában visz az ágyba. Erre megsértődtem, az a néhány plusz kilócska nem számítana egy igazi férfinak, meg sem érezné a különbséget, ha igazi szerelem égne benne, persze az elvárható legmagasabb hőfokon.

Éjjel persze megint megkínoztam, hogy lemérjem a szerelme hőfokát, és vereséget mértem rá, a büntetése meg az volt, hogy naponta háromszor ötven fekvőtámaszt kellett csinálnia, hogy erősítse a satnya izmait.
A satnyát kikérte magának, és juszt is ötször állt neki a fekvőtámaszoknak, hogy bebizonyítsa, az izomzata ugyanolyan kivételes, mint a szépsége.
Addig mutogatta a muszkliját öntelt vigyorral az arcán minden gyakorlat után, hogy közöltem vele, ha ő ötször erősíti az izmait, én is ötször fogok enni, méghozzá jó sokat, mert étvágyam aztán van, így neki egyre nagyobb súlyt kell majd cipelnie. Én ezzel járulok hozzá az edzésekhez. Hiszen annyira szeretem őt, segíteni akarom a testépítésben. Gyorsan visszaállt a napi három erősítésre!
Hm. szépen tud veszíteni. Mondjuk, eleget is gyakorolja nap, mint nap.

Varázslatos lett ez a nászút is, az utolsó este még táncolni is elmentünk, hadd bámuljon mindenki, a pitlibe az óvatossággal! Órákig táncoltunk, nem törődtünk semmivel, még azt is megengedtem, most először, hogy a csillagszemű csókoljon tánc közben.
Olyan udvariatlanul bámultak a hülye turisták, még fotóztak is néhányan, anélkül, hogy megkérdeztek volna minket, hát mi sem ügyeltünk arra, hogy a szenvedélyünkkel ne hozzunk kínos helyzetbe senkit. Még jól is esett.
Sosem csókolóztam vele nyilvánosan, ezt is ki kellett próbálni, a kedves meg boldogan állt a rendelkezésemre. Olyan "tollafületekbe" este kerekedett ki az egészből, még rá is játszottunk, és igazán élveztünk. Juszt is!

*

     Hazafelé a kocsiban meg állandóan énekeltünk, mert a kedves is beszállt, hangja nincs, de a lelkesedése jelentős, hangerővel és jókedvvel sikerült ellensúlyoznia a hamis hangokat. Én meg annyit nevettem rajta, hogy csak igen lassan tudtam megtanítani néhány dalt az én egyetlenemnek.
Az énekelés mellett a csókolózás volt a másik attrakciónk, néha megálltunk enni is valamit, aztán megint kornyikáltunk, mert éneknek azért nem nevezném a produkciónkat. Viszont gyorsan telt az idő.

     Vasárnap délután már Pécsen voltunk. És egyáltalán nem bántuk, hogy másnap már be kell menni a suliba, mert vár minket a meló. Bizony, minket, mert a kedves besegít az angol órákba. Ő ajánlotta fel szeptember elején, a főnök meg, udvariatlan gyorsasággal lecsapott az ajánlatra, nehogy az ajánlatot tevő eszement meggondolja magát. A kölykök persze imádják, mert sztárokról sztorizik nekik. Meg filmekről. Meg rólam. Főleg rólam.
Ezt a gyerekeim árulták el, pedig megeskette őket, nem mondják el nekem. Azt hiszem, a sulimban nehezebb megőrizni egy titkot, mint Hollywood pletykára éhes légkörében!
Én persze úgy teszek, mintha semmit nem tudnék. Majd bolond lennék lemondani a kölykök meséléséről, az ő szájukból hallva a kedves szerelmét, valahogy megerősítést kapok. Szükségem nincsen rá, de azért jólesik.
Így Hollywood egyik fényesen ragyogó csillaga egy pécsi gimiben tanít, és semmi különöset nem lát benne. Még mondja valaki, hogy nem hajlította meg magát! A kamaszok majd' szétszedik minden órán, ő persze esténként zsörtölődik miatta otthon, de közben rendületlenül készül a másnapi óráira. És én imádom érte!
Ráadásul minkét fél jól jár az "üzlettel", hiszen a kedves is gyakorolhatja a magyart, a gyerekek meg a nyelvtanulás mellett eldicsekedhetnek mindenkinek, hogy Bill Pritchard a tanáruk. Mi ketten meg együtt jöhetünk és mehetünk minden nap, a szünetekben pedig eltűnhetünk szem elől egy kis kölcsönös gyengédségre. A poros irattár is jó valamire! Minden látogatásunk után egyre kevésbé poros.
A kedves komolyan veszi a tanítást, tényleg mindig készül a másnapi óráira, tele van ötletekkel. A következő filmjének a forgatása csak január végén kezdődik, addig tanítani akar.

     George nem akarta elhinni a telefonban, hogy az ő Billy haverja gimis kölyköket okít angol nyelvre, azt hitte, hülyítjük. A kedves csak annyit mondott, George is ide tolhatná a kaján képét, hogy segítsen neki, legalább megtudná ez a nagyképű majom, mi az igazi munka.
Persze, ezt már George rosszmájú hívása után mondta, és boldoggá tett vele, mert tudtam, komolyan gondolta, amit mondott. Tényleg megértette nemcsak a munkám nehézségét, hanem a szépségét is.
Mintha a leglényegemet érintette volna meg, most kicsordultak a boldogságom könnyei, ő meg megint felkaphatott, hogy az ágyban megvigasztaljon.

*

     Még a kis lakásunkban laktunk, az új házat be kellett bútorozni, és ez komoly feladat volt. Még az esküvőnk előtt elkezdtünk bútorboltokat járni, katalógusokat nézegetni, és a kedvessel szokás szerint elszállt a ló. Mindketten szeretjük a szép tárgyakat, de csak én elégszem meg a nézegetésükkel, ő nem. Bevadult, szinte mindent külföldről akart beszerezni, nem volt elégedett a magyar kínálattal.
Tudtam, ha engedek neki, rengeteg pénzt fog beleölni, és az életben nem költözünk be, mert mindent tökéletesre akar rittyenteni. Én viszont, nem akartam múzeumban élni, és azon aggódni, hogy a kanadai tölgy parkettát nem karcolja-e fel az olasz bőrkanapé fém lába? Nem akartam szívinfarktust kapni, mert a mahagóni ebédlőasztal lapját tönkreteszi a rácsöppenő gyertya. Nem akartam műtárgyak között élni.

Aljas eszközhöz nyúltam, közöltem az én szárnyaló drágámmal, hogy nem költözöm vele, ha méregdrága cuccokkal zsúfolja tele a házunkat, mert én mindig csóró voltam, nem mernék nyugodtan közlekedni a kégliben, hátha tönkreteszek valami észveszejtően értékes dolgot. Leverek például egy Ming korabeli kínai vázát, aztán kész a válóok!
Ha gondolja, rendezze be így a házat, de akkor én maradok a kis lakásunkban, a munka után meg egyikünk megy balra, a másik jobbra, és néha randizhatunk valamilyen semleges helyen. Néha nálam is alhat, mert még mindig szeretem. De közös életről ne is álmodozzon!
Tudta, hogy csak félig vicceltem, mert azért komolyan is beszéltünk a témáról, és a csillagszeműm megértette, hogy én tényleg egyszerű, meleg otthonra vágyom, erre lehiggadt, bevallotta, ő már egyszer túlesett ezen a berendezősdi őrületen, a szép tárgyakat szereti ugyan, de miattam szívesen visszafogja magát kicsit.
Ugyanazt mondta, amit én mondtam neki, amikor a házassági szerződés kérdését felvetettem. Hogy találkozzunk félúton. Találkoztunk.

*

     Október végéig éltünk a lakásunkban, a ház közben szépült, de mindkettőnk számára elfogadható módon. Tanítottunk, esténként néha eljártunk a fitness terembe, anyut többször elvittük vacsorázni, a barátainkkal óriási kártyacsatákat vívtunk, moziba is jártunk, mindig késő este, hogy kisebb feltűnést keltsünk, a házhoz is kimentünk hetente többször, hogy a berendezést végző vállalkozóval megbeszéljünk mindent.
Ezek már igazi hétköznapok voltak, összecsiszolódtunk, és még mindig nem volt egyetlen veszekedésünk sem. A kedves cukkolt is miatta, hiányolta a beígért hárpiát, hátha a hölgy mozgalmasabbá tenné az életünket.
Visszacukkolhattam volna, ötleteim is voltak, de valahogy nem volt elég erőm boszorkánykodni. Nagyon sokat rohangáltunk, gyakran olyan fáradt voltam, hogy kora este elaludtam a kedves mellett a kanapén. Alig vártam a hétvégéket, mindig pihenni vágytam. Úgy éreztem, most jött el a böjtje a hónapokig tartó alig-alvásoknak.

Most fordult elő először, hogy a csillagszeműnek kellett lassítania miattam, mert nem bírtam a tempót. Olyan drága volt, kényeztetett, babusgatott, azt mondta, örül, hogy végre kiélheti magát rajtam, mert sokszor arra sem volt erőm, hogy legalább szavakkal próbáljam visszafogni. Megint túlzásokba esett, méghozzá rendszeresen, és én hagytam. Valahogy még jól is esett.
Nem értettem, honnan ez a nagy változás bennem? De nem aggódtam miatta. Újfajta osztozás volt. Többet kaptam, mint amennyit adtam, ilyesmi még nem fordult elő köztünk, de éreztem, nem kell félnem a változástól. A lényeg nem változott.

Ágyba kaptam a reggelit, mert már reggel is ennem kellett, e nélkül nem tudtam neki indulni a napnak. Állandóan virágokat vett nekem. Szerelmes verseket kezdett írni, nem leveleket, hanem verseket. És még szépek is lettek. Na jó, nekem tetszenek!
A fitness terembe is egyre ritkábban mentünk át, nem volt erőm a masinákon kínlódni, ő mehetett volna egyedül, de velem akart lenni, inkább otthon maradtunk. Fekvőtámaszokat otthon is lehet csinálni. Ráadásul, milyen közel van az ágy, ha a nagy bolondozás valami másba akarna torkollni!

     Most jöttem rá, mekkora igény volt a csillagszeműben, már régóta erre a simulós-kényeztetős életre, de én nem engedtem, mert féltem, annyira túlzásba viszi, hogy a szerelmünk kiég tőle. Nem kellett volna félnem. Hogy lehet egy férfi ennyire gyengéd, nem értem. Nem tudom, elhinné bárki is, ha elmesélném?
Ha a világ felé kell fordulnia, mindig a nagy BP-t adja elő, elegáns, laza, magabiztos és persze döglesztően sármos! Ahogy magunk maradunk, bárhol, bármikor, egy másodperc, ha eltelik, és már a csillagszeműm ölel. Gyengéd, őszinte, mindent kimond, de tényleg mindent, akkorákat nevet, hogy rázkódik bele, és úgy szeret, mindenféle módon, hogy szavaim sincsenek rá. Két, ilyen különböző arccal élni, ez azért nem semmi! És az, hogy én is visszaadhatok neki mindent, még szebbé teszi a dolgot. Ha meg mindketten túlzásba visszük a babusgatást, akkor rendben is van.
Tetszett ez az élet, nagyon is. Kevesebbet piszkáltam, kevesebbet huncutkodtunk, mégis tetszett. És neki is. Csendes simulásban éltünk, a külvilág alig érintett meg bennünket. Valahogy távolodtam a külső dolgoktól. És valahogy ez sem zavart.

*

     Aztán egy október végi szombat estén, egész napos pihenés után átbandukoltunk szaunázni egyet. A kedves először megmozgatta magát, én tessék-lássék módon bicikliztem egy kicsit, nevetgéltünk, verseket is szavaltunk, előjött a régi hangulat. Régóta nem szaunáztunk, nagyon élveztük az együttlétet, citromolajat is vittünk, meg mécseseket, tiszta nosztalgia volt az egész este. Együtt zuhanyoztunk, közben az én fülesbaglyom elkezdte mesélni, miről fantáziált, amikor egymás mellett feküdtünk a szauna előterében annak idején, és ő már tudta, hogy szeret engem, de én még nem.
Hallgattam őt, fürdőköpenyt húztam, néztem, ahogy ő is magára kapja a sajátját, miközben nevetve meséli az akkori pajzán gondolatait. Éreztem, hogy valami nincs rendben. Egyre halkabban hallottam a hangját, mintha víz került volna a fülembe hirtelen. Karikák kezdtek vad táncba a szemem előtt, a lábam meg, mintha folyékonnyá vált volna. Még a kedves boldog arca is eltorzult a fényes karikák mögött. Akartam szólni, hogy baj van, de nem ment.
Aztán rám nézett, az arcán ijedtség, a szája tátogott, de már egyáltalán nem hallottam, mit mond, magához rántott, és ez volt az utolsó emlékem. Elájultam. Életemben először.

     A kocsiban tértem magamhoz, mindkettőnkön fürdőköpeny volt még mindig, a kedves így rohant haza, velem a karjában, és rögtön száguldott a kórházba. Egyetlen kórházat ismert a városban, ahol néhány héttel korábban meglátogattuk az egyik gyerekemet, szegénykém vakbélműtét után lábadozott, és nagyon örült nekünk. Ezt a kórházat ismerte, hát ide vitt.  
Hiába mondtam a csillagszeműnek, menjünk haza, már jobban vagyok, hajthatatlan volt. Annyira megrémítettem szegényt, talán még nálam is sápadtabb lehetett. Mondtam, mennyire sajnálom, biztos a nagy meleg okozta, és hogy ne aggódjon, nem vagyok egy ájulós típus, remélem, ez volt az első és utolsó ilyen "testen kívüli" élményem. Hiába próbáltam viccelni, nem fogott rajta a humorom. Mondjuk, gyenge is volt a poén.
A karjában vitt be az ügyeletre, csendes éjszaka volt, nem kellett órákig várnunk, míg orvos elé jutottunk. A drága is be akart jönni velem a vizsgálóba, de egy tenyeres-talpas nővér egyszerűen kilökdöste szegénykémet.
Szegény ügyeletes doki fáradtan ült a kopott, valaha volt fehér asztala mellett, és a borostás, gyűrött arcát dörzsölte, amíg elmondtam, mi történt. Aztán elkezdett mindenfélét kérdezgetni, én válaszolgattam, meg is nyomorgatott itt-ott, én meg persze sikkantgattam, mert eszméletlen csiklandós vagyok majdnem mindenhol. A doki arca egyre furcsább lett. Mintha felébredt volna.
Olyan kaján képpel nézett, amilyennel én szoktam bámulni a csillagszemű szerint. Valamin nagyon jól szórakozott, én meg hülyének éreztem magam, valahogy álomszerű volt az egész, mintha éreztem volna, nincs semmi baj. Mintha ez a lebegős érzés azért lett volna, hogy felkészítsen a váratlan boldogságra.

*

     Gyermeket várok. Negyvenkét éves leszek, és gyermeket várok. És az orvos szerint eddig minden rendben. És kismamák ne szaunázzanak, ha mégis megteszik, akkor megérdemlik, hogy elájuljanak. És másnap, sürgősen keressünk egy szakorvost, mert legalább a harmadik hónapban vagyok, és a korom miatt nagyon oda kell majd figyelnünk mindenre, nehogy baj legyen. És én is, meg a híres férjem is teljesen hülyék vagyunk, hogy nem vettük észre a jeleket. Egyébként gratulál, és elvárja, hogy értesítsük, mikor lesz a keresztelő, mert el akar jönni rá.
Ültem a vizsgálóasztalon, lóbáltam a lábamat, bólogattam, mosolyogtam befelé is, kifelé is, de beszélni, azt már nem tudtam. Megtörtént, ami egyszerűen nem volt lehetséges, ilyen boldogsághoz nem léteznek megfelelő szavak. Hogy fogom ezt elmondani a csillagszeműnek?

     Hazafelé megnyugtattam a kedvest, hogy az orvos semmi aggasztót nem talált, de kivizsgálásokra lesz szükség. És tényleg a szauna miatt ájultam el, bár arról még nem beszéltem, mi volt az oka. Ő meg annyira boldog volt, hogy láthatóan minden rendben van velem, hogy simán elfogadta a magyarázatomat.
Időre volt szükségem, kitalálni a megfelelő szavakat, meg aztán, ilyen témáról nem egy kórház folyosóján akartam beszélni a szerelmemmel, sőt nem is a kocsiban.
Otthon gyorsan ágyba bújtunk, hagytam, hogy szeressen, de minden érintés más rezgéseket keltett bennem. A titkos tudás olyan plusz fényt adott minden szónak, minden simogatásnak, hogy valahogy elvarázsolt állapotba kerültem. Csak annyi tellett tőlem, hogy csendben átengedtem magam a becézésnek, de viszonozni már nem tudtam. A csillagszemű meg észre sem vette. A megkönnyebbülés akkora súlyt taszított le a szívéről, hogy a repülések között is repült. Én is, csak nekem dupla okom volt rá.

     Most fordult elő másodszor, hogy a drágám előbb aludt el, mint én. Nekem gondolkodnom kellett, mert másnap el akartam mondani az édes titkot, és a "hogyan" kérdése igencsak izgatott. Sőt, két "hogyan" is volt bennem, két óriási kérdőjel, valamit kezdenem kellett velük.
Hogyan történhetett meg az, amit teljesen elképzelhetetlennek tartottam, és hogyan avatom be a mit sem sejtő apukát, úgy, hogy a szenvedélyes természete ne szabaduljon el túlságosan?
Volt min gondolkodnom.

*

     A nászéjszakánk hajnalán, a ki tudja hányadik repülés után a kedves, kissé megkésve megkérdezte, nem kellene védekeznünk esetleg? Egyszerűen kinevettem, az a rengeteg hormon injekció, amit hatévesen kaptam, nemcsak hízáshoz vezetett, a vérzésemet is alaposan szétzilálta. Kamaszkoromtól kezdve, olyan volt, mint a mesék első mondata, "hol volt, hol nem volt". Egy nő, aki betöltötte a negyvenegyedik évét, soha nem szerelmeskedett addig, és a tisztulása inkább nincs, mint van, nem eshet teherbe, és kész! Ezzel el is intéztük a dolgot.
Előtte, a kölcsönös szerelmi vallomásunk utáni két hétben egyszer már elővettem a témát, pontosabban a kedves kezdte, én meg őszintén megmondtam, ha visszajön hozzám, saját gyermekről nem álmodhat, mert az esélye olyan kicsi, hogy az már nem is létezik. Elfogadta a dolgot, én meg nem mentem bele mélyebben, mert nemcsak hittem, hanem egyenesen tudtam, hogy nem fog visszajönni hozzám. Felesleges volt agyalni olyasmiről, ami csak az álmok szintjén létezhetett.

Szokatlan ellentmondás van bennem, miközben képes vagyok gyönyörű álmokat álmodni, akár minden éjjel, két álmodás között napközben tökéletesen képes vagyok a mindennapjaimat is működtetni. Egyszerre szállok a magasban, és járok két, meg nem bicsakló lábbal a földön. A kettő mintegy kiegészíti, nem pedig gyengíti egymást.
Álmodtam osztozós boldogságról, álmodtam gyermekről, közben elfogadtam, hogy nem történhet meg velem egyik sem. Nappal elviseltem ezt a tudást, még boldog is tudtam lenni, hogy aztán éjjel megint az osztozásról álmodjak.
Fura madár vagyok, tudom én is! Biztos ezért tudok a csillagszemű karjaiban repülni, olyan régóta repültem az álmaimban, a képesség valahogy nesztelenül átosont a valóságba is.

     Az orvos szerint hülyék vagyunk a csillagommal, mert nem vettük észre a jeleket. Ott, a vizsgálóban nem védekeztem, nem érdekelt, mit gondol rólunk a kaján képű fehér köpenyes, csak a hírrel foglalkoztam odabent, nem pedig valami védekezős ostobasággal odakint.
Nem mondtam, hogy nem vagyunk se vakok, se gyagyák, hiszen nem vehettünk észre semmit, mert egyszerűen nem jelentkeztek azok a klasszikus jelek, amelyeket tényleg minden hülye ismer. Se hányinger, se szokatlan kaják állandó megkívánása, se érzékenyebb mellek. A vérzés meg, előtte sem jelentett sok gondot. Az elmaradása nem volt szokatlan, örültem is neki, állandóan szerelmeskedhettünk, jó csere volt.
Többet ettem, többet aludtam, ez igaz, de a rengeteg éjszakai gyengédség hónapokon át, tökéletes magyarázat volt mindkettőre. Több energiára és több pihenésre van szüksége egy ilyen nagyon-nagyon babusgatott, és kimondhatatlanul szerencsés nőszemélynek! Az ember nem vesz észre olyasmit, ami szerinte százegy százalékig lehetetlen! Nem veheti észre, mert számára nem is létezik. Így aztán jól pofára lehet esni.
Azt azért nem hittem volna, hogy a pofára esés ekkora boldogságot is okozhat!

     Tudtam, hogy ebben a korban fokozottan veszélyes lehet egy terhesség, főleg az első terhesség, mert nagyobb a veszélye annak, hogy a kismama nem tudja kihordani a magzatot, és annak is, hogy testi, vagy lelki fogyatékossággal születik a gyermek. De úgy gondoltam, Isten tudta, miért adta nekünk ezt az ajándékot, bármit is tesz, az nem véletlen. Végtelenül hálás voltam, hogy megismerhetem az áldott állapotot is. Nem kezdtem el azon aggódni, mi lesz ha.
Mindig rábízom magam a Teremtő szeretetére, mindig, nem kényelemből, nem is azért, hogy bebizonyítsam neki és magamnak, milyen engedelmes kis lélek vagyok ám. Más oka van a dolognak.

     Egyszerűen életem minden pillanatában jelen van bennem a legfényesebb tudás, amelyet szerintem ember csak érezhet. Ez pedig a bizonyosság, hogy mindennek oka van, és ennek a mindennek Ő az oka. Ami ér minket, attól többek leszünk, minden a lelkünk fejlődését szolgálja, akkor is, ha a testünk vadul tiltakozik a tapasztalat ellen.
Ezért tudunk a lelkünkben tökéletesen összeolvadni minden létezővel úgy, hogy közben testi valónkban meg tudjuk őrizni saját egyedi, megismételhetetlenül különleges voltunkat is. A kettő együtt, maga a teljesség. A teljesség érzése pedig csodálatos, és én érzem, mindig érzem, ettől varázslatos az élet! Nekem legalábbis ettől.

Amikor egyedül éltem, akkor is varázslatosnak gondoltam, csak másképp. A boldogságom ebből a forrásból táplálkozik már nagyon régóta. Ha gyermeket várok, pedig lehetetlennek gondoltam korábban, akkor ennek is oka van. Türelmes leszek, ebben van gyakorlatom, betartom az orvosok minden utasítását, és várok. A többi már nem az én dolgom.
Átengedem magam, mint mindig, egyetlen dologra kell figyelnem, de ebben is jó vagyok: el kell fogadnom azt, ami történik velem, mert szerintem, van egy szint, amely fölött már a szabad akaratom nem számít.
A gyermek megfogant, tiszta szerelem szülötte, boldogan várjuk az érkezését, felkészülünk testileg és lelkileg, már amennyire fel lehet készülni a szülői feladatokra. és várunk. A kedves a várásban gyenge, bennem viszont elég türelem van kettőnk számára is, úgyhogy várni fogunk. És én minden éjjel hálát fogok adni a Teremtőmnek, hogy ezt az élményt is engedte átélnem! Ennyi.

     Na, akkor most jön a másik nagy kérdés, hogyan mondjam el egy igen-igen türelmetlen és szenvedélyes férfinak, hogy apa lesz? Jó kérdés, agyaloghatok rajta egy ideig. Egy rövid ideig, mert ragadnak lefelé a szemeim. Pedig amikor felkelünk, még az ágyban el kell mondanom neki a dolgot. Felesleges felkelni, mert a hír hallatán úgyis visszarohanna velem az ágyba, minek a macera?
A mandula esne bele, befagyott az ötletgyáram, az ötletek helyén csak zúzmarás csönd van bennem, úgy látszik túl sok volt a meglepetés erre a napra! Azt hiszem, szundítok egy cseppecskét, hátha megálmodom a megfelelő szavakat.